A nagymama, aki a megtakarítást választotta az ajándékok helyett

– Már megint csak egy boríték? – kérdezte Dorka, a legidősebb unokám, miközben a karácsonyfa alatt ülve forgatta a kezében a hófehér papírt. A szobában csend lett, csak a kandalló pattogása hallatszott. A fiam, Gábor, zavartan nézett rám, mintha azt várná, hogy most végre előhúzok valami igazi ajándékot a táskámból. De nem volt nálam semmi más, csak három boríték – mindegyikben egy-egy banki kivonat és egy rövid levél.

„Drága Dorka, Bence és Zsófi! Idén is félretettem nektek egy kis pénzt a jövőtökre. Szeretettel: Nagyi.”

A levegő megfagyott. Dorka arca elkomorult, Bence csalódottan sóhajtott, Zsófi pedig csak bámult maga elé. A fiam felesége, Ági, próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy ő is csalódott. Éreztem, ahogy a szívem összeszorul.

– Anya, nem gondolod, hogy a gyerekeknek most inkább játékokra lenne szükségük? – kérdezte Gábor halkan.

– Tudom, hogy nem értitek – kezdtem remegő hangon –, de én csak azt szeretném, ha biztos jövőtök lenne. Amikor én voltam gyerek, anyám minden fillért félretett nekünk. Nem voltak Barbie babák vagy legók, de amikor eljött az idő, volt miből tanulnom, lakást vennem.

– De mi most vagyunk gyerekek! – vágott közbe Dorka. – Most szeretnénk örülni valaminek!

A könnyeim majdnem kicsordultak. Olyan nehéz volt elmagyarázni nekik, hogy a szeretetem nem csomagolható színes papírba. Hogy minden forintot azért teszek félre, hogy egyszer könnyebb legyen nekik. De ők csak azt látták: más nagymamák társasjátékot hoznak, én meg egy újabb papírt.

Az este feszülten telt. A vacsoránál mindenki csendben kanalazta a halászlevet. Ági próbált beszélgetést kezdeményezni:

– Dorka, mesélj, mi volt az iskolában?

– Semmi – felelte Dorka kurtán.

Bence is csak a tányérját bámulta. Zsófi az ölembe bújt ugyan, de éreztem rajta a csalódottságot. Gábor végül felállt az asztaltól.

– Anya, beszélhetnénk kicsit kettesben?

Kimentünk a konyhába. Gábor arca komoly volt.

– Nézd, tudom, hogy jót akarsz. De a gyerekeknek most van szükségük rád. Nem arra emlékeznek majd vissza húsz év múlva, hogy mennyi pénzük volt a számlán, hanem arra, hogy milyen volt veled játszani karácsonykor.

– Én… én csak féltem őket – suttogtam. – Féltem attól, hogy egyszer majd nélkülözniük kell.

– De most nélkülöznek valami mást – mondta halkan Gábor. – A veled töltött pillanatokat.

Aznap este alig aludtam. Folyton anyám jutott eszembe: ahogy szigorúan számolta a pénzt, ahogy sosem vett nekem semmit csak úgy örömből. Mindig azt mondta: „Majd egyszer hálás leszel érte.” És tényleg hálás lettem – de hiányzott az ölelése, a közös játékok.

Másnap reggel Zsófi odabújt hozzám.

– Nagyi, te szeretsz minket?

A kérdés úgy ütött szíven, mint egy pofon.

– Nagyon szeretlek benneteket – mondtam könnyes szemmel.

– Akkor játszol velem? – kérdezte halkan.

Elmosolyodtam és magamhoz öleltem.

– Persze.

Aznap először ültem le velük társasjátékozni. Dorka arca felderült, Bence nevetett. Éreztem, ahogy valami megváltozik bennem: mintha ledőlt volna egy fal köztem és közöttük.

Este Gábor odajött hozzám.

– Köszönöm, anya – mondta halkan.

Azóta minden ünnepen viszek valami apróságot is: egy könyvet, egy plüssállatot vagy csak egy tábla csokit. A megtakarításokat továbbra is gyűjtöm nekik – de már tudom: az igazi ajándék az együtt töltött idő.

Néha még mindig elgondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon lehet-e egyszerre óvni és boldoggá tenni őket? Ti mit gondoltok: mi az igazi szeretet jele egy nagymamától?