A nővérem férje hirtelen találkozót kért tőlem – Egy családi titok súlya

– Bence, muszáj beszélnünk. Most. – Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy a háttérben hallottam a villamos csilingelését. Nem szokott így beszélni velem. Általában csak udvariasan érdeklődik, hogy vagyok, vagy áthív vacsorára. Most viszont valami egészen más volt a hangjában.

A Margit hídon találkoztunk. Hideg márciusi szél fújt, az emberek siettek haza a munkából. Gábor idegesen dobolt az ujjával a padon, ahová leültünk. – Mi történt? – kérdeztem végül, amikor már nem bírtam tovább a csendet.

– Tudod, hogy mennyire szeretem Annát – kezdte. Anna a nővérem. Az a nővérem, aki 20 évvel ezelőtt kivitt a lángoló házból, amikor még csak kilencéves voltam. Azóta is minden évben kétszer ünneplem a születésnapomat: egyszer áprilisban, amikor tényleg megszülettem, és egyszer júliusban, amikor Anna másodszor is életet adott nekem.

– Persze, tudom – feleltem halkan.

– De most valami történt. Anna… nagyon furcsán viselkedik mostanában. Folyton sírva ébred éjszaka, és nem mondja el mi bántja. Azt mondta, csak te tudod megérteni.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Anna mindig is erős volt. Ő volt az, aki mindent kibírt: apánk halálát, anyánk depresszióját, a pénztelenséget. És most mégis én kellek neki?

– Mit mondott rólam? – kérdeztem óvatosan.

Gábor elfordította a fejét. – Azt mondta… hogy sosem bocsátott meg magának valamit abból az éjszakából. Hogy te sem tudod az igazat.

Hirtelen visszarepültem abba a nyári éjszakába. Emlékszem a füst szagára, ahogy Anna kiabált: „Bence! Hol vagy?” Aztán arra, ahogy karjaiba kapott és kivitt az udvarra. De mindig is volt valami homályos abban az emlékben. Valami kimondatlan.

– Gábor… – kezdtem halkan –, mit akarsz tőlem?

– Azt akarom, hogy beszélj vele. Hogy segíts neki megbocsátani magának. Mert én már nem tudok mit tenni.

Hazafelé menet végig Annára gondoltam. Gyerekkorunkban ő volt az én hősöm. Mindenki őt dicsérte: „Micsoda bátor lány! Igazi példakép!” Én pedig mindig csak árnyékban maradtam.

Aznap este átmentem hozzájuk Újlipótvárosba. Anna sápadt volt és karikás szemű. Gábor szó nélkül hagyott minket kettesben.

– Bence… – suttogta Anna –, emlékszel arra az éjszakára?

– Hogyne emlékeznék…

– Nem mondtam el neked mindent. – Hangja remegett. – Aznap este… én voltam az, aki bezárta az ajtót kívülről. Haragudtam rád valami butaság miatt. Csak pár percre akartam… De aztán jött a tűz…

Leforrázott a felismerés. Az egész életemet annak köszönhettem, hogy Anna megmentett – de most kiderült, hogy részben ő okozta majdnem a halálomat.

– Miért most mondod el? – kérdeztem rekedten.

– Mert nem bírom tovább ezt a terhet – zokogta –, és félek, hogy elveszítelek.

Sokáig csak ültem némán. A harag és a szeretet egyszerre kavargott bennem. Végül odaléptem hozzá és átöleltem.

– Anna… te vagy az egyetlen testvérem. Hibáztál, de aztán megmentettél. Én sem vagyok hibátlan.

Anna sírva borult rám. Gábor csendben figyelt minket az ajtóból.

Aznap este először éreztem igazán: nem csak az életünket mentette meg Anna azon az éjszakán, hanem a családunkat is összetartotta – még akkor is, ha közben majdnem mindent elveszítettünk.

Azóta minden évben együtt ünnepeljük azt a bizonyos második születésnapot is – de most már nem csak az életmentésről szól, hanem arról is, hogy képesek vagyunk megbocsátani egymásnak.

Vajon hányan élünk úgy, hogy egy kimondatlan titok vagy bűntudat mérgezi a mindennapjainkat? És vajon képesek vagyunk-e szembenézni vele és megbocsátani – magunknak és másoknak is?