A nyaralás, ami mindent megváltoztatott: Hogyan lett az álomból rémálom anyósom miatt?

– Már megint nem jól csinálod, Zsófi! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a reggelihez próbáltam tojást sütni a balatoni nyaraló konyhájában. A villa a kezemben megremegett, ahogy hátrafordultam. A férjem, Gábor, éppen a teraszon kávézott, és úgy tett, mintha semmit sem hallana.

– Sajnálom, Ilona néni, így szoktam otthon – próbáltam kedvesen válaszolni, de a hangom remegett.

– Otthon? Hát itt most nem otthon vagyunk! – vágott vissza, majd átvette tőlem a serpenyőt. – Majd én megmutatom, hogyan kell ezt rendesen csinálni.

Azt hittem, ez a nyaralás lesz az első igazi közös pihenésünk Gáborral. Egy éve vagyunk házasok, és végre sikerült egy hetet kiszakadni a budapesti rohanásból. De amikor Gábor felvetette, hogy az édesanyja is jöjjön velünk – „úgyis magányos mostanában” –, nem tudtam nemet mondani. Most már bánom.

Az első nap még csak apró megjegyzéseket kaptam: „Nem így kell felmosni”, „A paradicsomot ne így szeleteld”, „A törölközőket ne oda tedd”. De ahogy teltek a napok, Ilona néni egyre keményebb lett. Mindenbe beleszólt. Ha fürödni akartam a tóban, azt mondta: „Vigyázz, ne menj túl messzire, nem vagy már húszéves!” Ha olvasni próbáltam a teraszon: „Nem unod még azt a könyvet? Inkább segíts nekem!”

Gábor mindeközben csak hallgatott. Néha rám mosolygott bátorítóan, de sosem állt ki mellettem. Egy este, amikor Ilona néni már lefeküdt, odamentem hozzá.

– Gábor, kérlek… Nem bírom tovább. Miért nem mondasz neki semmit?

– Tudod, milyen – sóhajtott. – Ha most szóvá teszem, csak rosszabb lesz. Tarts ki még pár napig!

De nekem minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik délután Ilona néni a fejemhez vágta:

– Nem értem, mit eszik rajtad a fiam! Régen minden rendben volt vele, amíg te nem jöttél.

A könnyeim visszafojtottam. Nem akartam veszekedést. De aznap este már nem bírtam tovább. Kimentem a stégre, és csak bámultam a vizet. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg elrontottam mindent?

Másnap reggel Gábor és Ilona néni összevesztek valamin – talán rajtam –, de már nem is figyeltem pontosan. Csak azt éreztem: menekülni akarok innen. Felhívtam a nővéremet, Katát.

– Gyere haza! – mondta határozottan. – Nem kell ezt eltűrnöd.

De hogyan hagyhatnám itt Gábort? Hogyan mondhatnék nemet az anyósomnak anélkül, hogy szétszakítanám a családot?

Az utolsó este mindannyian vacsorához ültünk. Ilona néni szokás szerint kritizált: „A hús száraz lett.” Gábor feszülten hallgatott. Éreztem, hogy ha most nem szólalok meg, soha többé nem fogok tudni kiállni magamért.

– Ilona néni – kezdtem halkan –, szeretném, ha tudná: én is próbálok mindent jól csinálni. De ez így nekem nagyon nehéz. Szeretném, ha tiszteletben tartaná az én szokásaimat is.

Csend lett. Ilona néni rám nézett, mintha először látna igazán.

– Hát… – motyogta –, nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny vagy.

Gábor végre megszólalt:

– Anya, Zsófi is a családunk része. Kérlek, próbálj meg kedvesebb lenni vele.

Aznap este először éreztem úgy: talán van remény. De tudtam, hogy ez csak az első lépés volt egy hosszú úton.

Hazafelé a kocsiban csendben ültem. Gábor megszorította a kezem.

– Sajnálom – suttogta.

Most már tudom: ha nem húzunk határokat, elveszünk mások elvárásaiban. De vajon mennyit kell feladnunk magunkból ahhoz, hogy béke legyen? És hol van az a pont, amikor végre kimondhatjuk: elég volt?