„A pénz nem boldogít?” – Egy házasság árnyékában

– Már megint mennyit költöttél a boltban, Anna? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én még a bevásárlószatyrokat pakoltam ki.

Nem válaszoltam rögtön. A szívem hevesen vert, ahogy a tej és a kenyér mellé letettem a blokkot az asztalra. Tudtam, hogy úgyis végignézi majd, minden tételt átböngész, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Csak azt vettem, ami kellett – mondtam halkan, de már előre éreztem a következő kérdést.

– És a joghurt? Az nem volt a listán. Megint elherdálod a pénzt! – csattant fel.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: valami nagyon elromlott köztünk. Nem mindig volt ilyen. Amikor hat éve összeházasodtunk, Gábor még viccelődött azon, hogy „majd én leszek a család pénzügyminisztere”, de akkor még nem gondoltam, hogy ez szó szerint így lesz. Akkoriban mindketten dolgoztunk, de az utóbbi években én kaptam előléptetést az irodában, míg ő elvesztette az állását a gyárban. Azóta alkalmi munkákból él, és egyre inkább úgy érzi, hogy legalább a pénz felett kell uralkodnia.

A fizetésem közös számlára megy, de Gábor ragaszkodik hozzá, hogy minden kiadásról beszámoljak neki. Még azt is számonkéri, ha a gyerekeknek veszek egy új pólót vagy egy fagyit a játszótéren. Eleinte próbáltam megérteni: biztosan bántja az önérzete, hogy én keresek többet. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit mindenért felelősségre vonnak.

A barátnőim már többször mondták: „Anna, ezt nem hagyhatod! Egy házasságban bizalom kell!” De mit tehettem volna? Két gyerekünk van: Zsófi nyolcéves, Marci hat. Nem akartam veszekedésekkel teli otthont nekik.

Egy este azonban minden megváltozott. Zsófi odajött hozzám lefekvés előtt:

– Anya, miért kiabált veled apa?

A torkom elszorult. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy „apa csak fáradt”? Hogy „semmi baj”? Hazudtam neki. – Csak kicsit ideges volt – suttogtam.

De belül forrt bennem a düh és a tehetetlenség. Miért kell ezt elviselnem? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert dolgozom és eltartom a családot?

Másnap reggel Gábor már az ajtóban állt, amikor indultam dolgozni.

– Ne felejtsd el elhozni a csekkeket! – szólt utánam.

– Gábor, beszélnünk kellene – próbáltam óvatosan.

– Most nincs időm! – legyintett.

Aznap egész nap ezen járt az eszem. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. Ebédszünetben felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Anna, ez már nem normális! – mondta határozottan. – Próbáltatok már párterápiát?

– Gábor hallani sem akar róla – sóhajtottam.

– Akkor legalább te menj el valakihez beszélgetni! Nem szabad ebbe belerokkanni.

Hazafelé menet vettem egy kis csokis fánkot Zsófinak és Marcinak. Tudtam, hogy Gábor majd megint kérdezni fogja: „Mire kellett ez?” De most először nem érdekelt.

Este leültem vele beszélni. Próbáltam nyugodt maradni.

– Gábor, nem mehet ez így tovább. Nem érzem magam partnernek ebben a házasságban. Állandóan ellenőrzöl, mintha nem bíznál bennem.

– Én csak azt akarom, hogy ne szórjuk el a pénzt! – vágott vissza.

– De miért gondolod, hogy én ezt tenném? Miért nem bízhatsz bennem? – kérdeztem könnyes szemmel.

Csend lett. Gábor lesütötte a szemét.

– Mert… mert félek, hogy elveszítem az irányítást. Hogy már semmiben sem vagyok fontos…

Akkor értettem meg igazán: ez nem csak pénzről szól. Hanem arról is, hogy Gábor férfiként értéktelennek érzi magát. Hogy az ő büszkesége sérült meg attól, hogy én tartom el a családot.

De ettől még nem lett könnyebb. A következő hetekben próbáltunk többet beszélgetni. Elmentünk egy családsegítőhöz is – legalábbis én ragaszkodtam hozzá. Ott Gábor először mondta ki hangosan: „Félek attól, hogy Anna már nincs rám szüksége.”

A tanácsadó azt javasolta: osszuk meg jobban a feladatokat otthon és a pénzügyekben is legyen mindkettőnknek beleszólása. Próbáltuk – de minden apró kiadás újabb vitát szült.

Egyik este Marci odabújt hozzám:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam válaszolni neki. Csak átöleltem.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, előttem egy üres bögre és egy hosszú lista arról, mire ment el a pénz ebben a hónapban. Nézem Gábort: ő is fáradtan ül velem szemben. Két ember vagyunk egy fedél alatt – de mintha két külön világban élnénk.

Vajon lehet még ebből igazi társas kapcsolat? Vagy tényleg igaz az a mondás: „A pénz nem boldogít” – de nélküle minden csak nehezebb?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet újra megtalálni az elveszett bizalmat és szeretetet egy ilyen helyzetben?