A pincében vagy az otthonban? – Egy apa küzdelme a családjáért

– Nem maradhat így tovább, Benjámin! – Szonja hangja élesebben hasított át a nappalin, mint a kés a vajas kenyéren. – Vagy a pincében lakik apád, vagy keresünk neki egy otthont. Én ezt nem bírom tovább!

Ott ültem a sarokban, egy régi fotelt szorongatva, mintha az tartaná össze a világomat. A fiam csak állt, lehajtott fejjel, és nem nézett rám. A szívem összeszorult. Egy hónapja temettük el Viktóriát, az életem társát, és most úgy éreztem, mintha mindenki csak teherként tekintene rám.

– Apa… – Benjámin végre rám nézett. A szemében ott volt a bűntudat és a félelem is. – Szonjának igaza van. Kicsi ez a lakás, két gyerek, te… Nem tudjuk megoldani.

Azt hittem, ha hozzájuk költözöm, együtt könnyebb lesz. Hogy majd este együtt vacsorázunk, beszélgetünk, talán még segíthetek is valamiben. De Szonja már az első héten éreztette velem, hogy csak útban vagyok. A gyerekek – Lili és Marci – szerettek volna velem lenni, de Szonja mindig elhúzta őket mellőlem.

Aznap este Szonja bejött hozzám.

– Holnap eldöntöd – mondta halkan, de határozottan. – Nem akarom tovább húzni ezt. A pincében van egy ágy, ott legalább külön lehetsz. Vagy keresünk neked egy helyet az idősek otthonában.

A pincéjük sötét volt és dohos. Egy régi vaságy állt benne, mellette egy rozsdás szekrény. Az ablak alig engedett be fényt. Ott ültem másnap reggel, és csak bámultam a falat. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor Benjámin kicsi volt, mennyit játszottunk együtt; amikor Viktóriával együtt főztünk vasárnaponként; amikor még minden egyszerűbbnek tűnt.

Délután Lili lopva leosont hozzám.

– Papa, ne szomorkodj! – súgta. – Majd én hozok neked rajzokat meg sütit is.

Megsimogattam a haját, és próbáltam mosolyogni.

Este Benjámin leült mellém.

– Sajnálom, apa – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így legyen…

– Tudom, fiam – válaszoltam. – De most már mindegy.

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam Szonja lépteit a földszinten, ahogy idegesen járkál. Hallottam Benjámin halk sóhajait is. Tudtam, hogy ő sem boldog ettől az egésztől.

Másnap reggel Szonja már az ajtóban állt.

– Megbeszéltük Benjaminnal: hétfőn megnézünk két otthont is. Addig maradhatsz itt lent.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

Aznap délután Marci is lejött hozzám.

– Papa, te ugye nem mész el? – kérdezte könnyes szemmel.

– Nem tudom, Marci – mondtam őszintén. – De bármi is lesz, mindig szeretni foglak titeket.

A következő napokban egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban. Szonja kerülte a tekintetemet, Benjámin pedig csak dolgozott vagy a gyerekekkel foglalkozott. Egy este azonban váratlanul becsöngetett hozzám valaki: régi barátom, Gábor.

– Gregor! – kiáltotta vidáman (mert így becézett mindig). – Hallottam mi történt… Gyere át hozzám pár napra! Van egy üres szobám, és legalább beszélgethetünk.

Először tiltakoztam.

– Nem akarok terhet jelenteni senkinek…

– Ugyan már! – legyintett Gábor. – Inkább barát vagy nekem, mint teher. És hidd el: néha jobb egy baráttal újrakezdeni mindent.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon tényleg csak két választásom van? A pince vagy az otthon? Miért nem dönthetek én magam arról, hogyan szeretnék élni?

Másnap reggel összepakoltam néhány holmimat. Felmentem a földszintre. Szonja meglepetten nézett rám.

– Elmegyek Gáborhoz pár napra – mondtam halkan. – Ne aggódjatok miattam.

Benjámin odalépett hozzám.

– Apa… biztos vagy benne?

– Igen – bólintottam. – Itt már nem érzem magam otthon.

Lili és Marci sírva búcsúztak tőlem. Megígértem nekik, hogy gyakran meglátogatom őket.

Gábor házában újra embernek éreztem magam. Beszélgettünk régi időkről, főztünk együtt lecsót, esténként sakkoztunk. Nem volt luxus, de volt benne melegség és odafigyelés.

Pár hét múlva Benjámin felhívott.

– Apa… hiányzol a gyerekeknek. És nekem is… Sajnálom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat.

Szonja is beszélt velem telefonon.

– Talán túl szigorú voltam… De nehéz volt nekem is…

Nem haragudtam rájuk. Tudtam: mindannyian csak boldogok akartunk lenni valahogy.

Végül úgy döntöttünk: hetente kétszer átmegyek hozzájuk vacsorára, hétvégén pedig együtt kirándulunk vagy játszunk a gyerekekkel. Gáborral pedig közösen béreltünk egy kis kertet is a város szélén; ott ültettem el Viktória kedvenc rózsáit.

Most már tudom: mindig van harmadik út. Nem kell elfogadni azt, amit mások ránk erőltetnek – lehet újrakezdeni máshol is.

De vajon hány idős ember él ma Magyarországon úgy, hogy nincs választása? Hányan érzik magukat tehernek saját családjukban? És vajon mi mikor vesszük észre: egyszer mi is lehetünk ugyanebben a helyzetben?