A sógorom titka: Egy borítéknyi pénz és a családi bizalom ára

– Zoltán, ezt most tényleg el kell fogadnod – suttogta Gábor, miközben a kezemben éreztem a vastag, barna borítékot. A konyhaasztalnál ültünk, a feleségem, Dóra éppen a gyerekeket altatta. A boríték súlya szinte égette a tenyeremet. – Gábor, mi ez? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Csak egy kis előleg. Tudod, hogy visszaadom. Mindig visszaadtam – nézett rám szinte könyörögve.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Dóra mellettem békésen aludt, de én csak a borítékra tudtam gondolni. Vajon miért nem szólt erről Dóra? Miért érzem azt, hogy valami nincs rendben? Gábor mindig is kicsit csibész volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe hoz.

A történet öt évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban Gábor egy új vállalkozásba akart belevágni – valami startupot emlegetett, ami majd forradalmasítja a magyar online kereskedelmet. Dóra mindig támogatta őt, hiszen gyerekkoruk óta összetartottak. Én is segítettem neki, amiben tudtam: tanácsokkal, néha egy kis pénzzel. De most valami más volt. Ez nem egy szívesség volt, hanem egy titok.

Másnap reggel Dóra rám nézett, amikor kávét főztem. – Beszéltél Gáborral? – kérdezte óvatosan. – Igen, itt járt tegnap este – feleltem. Láttam rajta, hogy feszeng. – Tudod, Zoli, ő most nagyon nehéz helyzetben van. Ha nem segítünk neki, mindent elveszíthet – mondta halkan. – De miért nem mondja el nekem nyíltan? Miért kell ezt titokban intézni? – fakadtam ki.

Dóra csak hallgatott. Aztán egyszer csak kitört belőle: – Mert szégyelli magát! Mert azt hiszi, te lenézed őt! És mert én kértem meg rá, hogy ne hozzon téged kellemetlen helyzetbe!

Aznap egész nap ezen járt az eszem. Vajon tényleg lenézem Gábort? Vagy csak félek attól, hogy egyszer majd nekünk is ártani fog az ő felelőtlensége? Este elővettem a borítékot és megszámoltam a pénzt: kétmillió forint volt benne. Egy egész éves megtakarításunk.

Hetekig nem történt semmi különös. Gábor ritkábban jelentkezett, Dóra pedig egyre zárkózottabb lett velem szemben. Aztán egy este Dóra sírva jött haza. – Zoli, baj van! Gábort letartóztatták! – zokogta. A gyerekek ijedten bújtak hozzám.

A rendőrségen derült ki minden: Gábor cége csődbe ment, és hogy fedezze az adósságokat, kölcsönkért mindenhonnan – tőlünk is –, de végül hamis számlákat állított ki és adócsalás gyanújába keveredett. A borítékban lévő pénz is része volt ennek az egésznek.

Dóra teljesen összetört. – Én csak segíteni akartam neki… Nem tudtam, hogy ilyen messzire megy… – suttogta napokig magába roskadva. Én pedig dühös voltam: magamra, hogy nem láttam át időben; Gáborra, hogy kihasznált minket; és Dórára is, amiért eltitkolta előlem az igazságot.

A család széthullott. Az anyósom engem hibáztatott: – Ha te nem adsz neki pénzt, talán időben észhez tér! – vágta a fejemhez egy vasárnapi ebédnél. A gyerekek kérdezgették: – Miért nem jön már Gábor bácsi? Miért sír anya?

Az ügy hónapokig húzódott. Gábort végül felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és eltiltották a cégvezetéstől. A pénzünk sosem került vissza hozzánk.

Dóra és köztem fal nőtt. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy ennyire vakon bízott a bátyjában és engem is belerángatott ebbe az egészbe. Ő pedig engem hibáztatott azért, mert nem voltam elég megértő.

Egy este leültünk egymással szemben a konyhában. – Zoli… te még szeretsz engem? – kérdezte halkan Dóra könnyes szemmel.
– Szeretlek… de már nem tudom ugyanúgy bízni benned – feleltem őszintén.

Azóta próbáljuk újraépíteni az életünket. Gábor ritkán jelentkezik, anyósommal is csak udvariasan beszélünk. A gyerekek lassan felejtenek.

De minden este, amikor lefekszem aludni, eszembe jut: vajon hol húzódik a határ a családi lojalitás és az önvédelem között? Meddig tartozunk felelősséggel egymásnak? És vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már elárult minket?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?