A szabadság ára: Egy magyar család története a rendszerváltás árnyékában
– Miért nem mondod el végre az igazat, apa? – csattantam fel, miközben a konyhaablakon keresztül néztem a sötétedő utcát. A szomszéd kutyája ugatott, valahol messze egy Trabant pöfögött el. Apám csak ült ott, a kezében egy sárga boríték, amit már órák óta szorongatott. Anyám csendben mosogatott, mintha nem is hallaná a feszültséget.
– Nem olyan egyszerű ez, Anna – mondta végül apám, és a hangja olyan fáradt volt, mintha évtizedek súlya nehezedne rá. – Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni.
De én nem tudtam elengedni. Tizenhét éves voltam, tele haraggal és kérdésekkel. Az iskolában mindenki a közelgő változásokról beszélt: 1989-et írtunk, és az ország forrongott. A barátaim tüntetésekre jártak, én pedig otthon ültem egy családi titok árnyékában.
A levél a Belügyminisztériumtól jött. Azt hittem, apám csak egy egyszerű villanyszerelő, de ahogy egyre több furcsa beszélgetést hallottam a szüleim között, gyanakodni kezdtem. Egy este, amikor azt hittem, mindenki alszik, hallottam, ahogy anyám sírva kérdezi:
– László, mi lesz velünk, ha kiderül?
Akkor még nem értettem mindent. Csak azt tudtam, hogy valami sötét titok lappang a múltban.
Egyik nap, amikor apám dolgozni ment, megtaláltam a levelet az ágya alatt. A kezem remegett, miközben kibontottam. Egy névlistát találtam benne – emberek neveit, akiket megfigyeltek. És ott volt apám neve is, de nem mint megfigyelt: mint besúgó.
Összetörtem. Napokig nem szóltam hozzájuk. Anyám próbált közeledni hozzám:
– Anna, apádnak nem volt választása…
– Mindig van választás! – vágtam rá dühösen.
A családunkban innentől minden megváltozott. Apám egyre többet ivott esténként, anyám pedig egyre csendesebb lett. A nagymamám – aki mindig azt mondta, hogy „a vér kötelez” – most csak némán ült a sarokban és rózsafüzért morzsolgatott.
A barátaim közül sokan nem értették, miért vagyok hirtelen ilyen zárkózott. Egyedül Zsuzsi barátnőm próbált segíteni:
– Anna, nem te vagy a hibás azért, amit apád tett. De lehet, hogy neki is fáj…
Nem akartam hallani. Dühös voltam rá is.
Aztán jött 1989 augusztusa. Az országban mindenki az utcán ünnepelt: új kormány, új remények. De nálunk otthon csak a csend nőtt. Egy este apám részegen jött haza. Leült mellém a konyhában.
– Anna… tudom, hogy tudod – mondta halkan. – Nem akartam ezt az életet. Azt mondták, ha nem írok jelentéseket, elveszik az állásom… vagy rosszabb.
– És mit jelentettél? Barátokat? Szomszédokat? – kérdeztem keserűen.
– Néha… néha igen. De próbáltam óvatos lenni. Soha nem írtam olyat, ami bajt hozott volna rájuk…
Nem tudtam eldönteni, igazat mond-e. Csak azt éreztem: elveszítettem az apámat.
Az évek teltek. A rendszerváltás után sokan próbálták újraépíteni az életüket. Apám sosem beszélt többet a múltról. Anyám megbetegedett; rákot diagnosztizáltak nála. Az utolsó heteiben odahívott magához:
– Anna… bocsáss meg apádnak! Ő is áldozat volt…
De én nem tudtam megbocsátani. Még akkor sem, amikor apám sírva borult anyám koporsójára.
Most harmincöt éves vagyok. Saját családom van: két kisfiam és egy férj, aki sosem titkol el semmit előlem. Néha mégis azon kapom magam: vajon én is hordozom-e magamban azt a félelmet és szégyent? Vajon képesek vagyunk-e valaha igazán szembenézni a múltunkkal?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elárulta a sajátjait – még ha kényszerből is tette?