A szobor, ami mindent megváltoztatott – Egy magyar család története a közösségi viták árnyékában
– Ez nem ő! – kiáltotta felháborodottan az anyám, miközben a szobor leleplezése után a tömeg morajlása egy pillanatra elcsendesedett. A hangja átszúrta a kora nyári délután fülledt levegőjét, és mindenki felé fordult. Ott álltam mellette, a szobrász, akitől mindenki azt várta, hogy méltó emléket állítson a városunk legendás zenészének, Farkas Jenőnek. A kezem remegett, ahogy a zsebem mélyére süllyesztettem, hogy elrejtsem az idegességemet.
A közösségi ház előtt összegyűlt emberek között ott voltak a régi barátok, a polgármester, sőt még Jenő özvegye, Ilona néni is. Mindenki várt valamit – elismerést, meghatottságot, vagy legalább egy csendes bólogatást. Ehelyett anyám hangja indította el a lavinát.
– Hogy gondoltad ezt, Laci? – fordult hozzám Ilona néni is könnyes szemmel. – Jenő sosem hordott ilyen zakót! És hol van a mosolya?
A polgármester zavartan köhintett, majd próbálta menteni a helyzetet: – Talán adjunk időt mindenkinek megszokni az új alkotást…
De már késő volt. A Facebookon élőben közvetítették az eseményt, és perceken belül ellepték a kommentek: „Ez nem Farkas Jenő!” „Miért nem kérdeztek meg minket?” „Szégyen!”
Bennem pedig kavargott minden: a büszkeség, hogy végre megmutathattam valamit magamból, és a szégyen, hogy talán tényleg elrontottam mindent. Apám odalépett hozzám, csendben, ahogy mindig is tette.
– Fiam, tudod jól, hogy az emberek nehezen fogadják el az újat. De te mindig is másképp láttad a világot.
– De apa, ez most nem rólam szól! Ez Jenőről szólna…
– És mégis rólad szól. Mert te alkottad. És mert mindenki azt akarja látni, amit megszokott.
A testvérem, Gabi is ott állt a tömegben. Ő volt az egyetlen, aki csendben bólintott felém. Gyerekkorunk óta tudta, mennyire fontos nekem az alkotás szabadsága. De most még ő sem mondott semmit.
Ahogy hazaindultunk anyámmal, ő végig csak morgott:
– Miért nem hallgattál rám? Megmondtam, hogy ne legyen ilyen modern! Az emberek nem értik ezt.
– Anya, én csak azt akartam megmutatni, amit én láttam Jenőben. Nem csak azt a mosolygós arcot, amit mindenki ismer. Hanem azt is, amikor magába zárkózott a próbák után. Amikor küzdött önmagával.
– De ez nem számít! Az emberek emléket akarnak! Nem egy idegen arcot!
Aznap este órákig ültem a műhelyemben. Néztem a kezeimet: ezek formálták meg azt az arcot, amit most mindenki elutasít. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak túl őszinte voltam?
Másnap reggel már tele voltak az újságok: „Botrányos szoboravatás!” „A művész félreértelmezte Farkas Jenőt?” A telefonom folyamatosan csörgött – újságírók, régi ismerősök, sőt még néhány régi tanárom is írt. Volt, aki gratulált a bátorságomhoz, de többen inkább azt kérdezték: „Miért nem maradtál a hagyományosnál?”
A városban napokig erről beszéltek. A boltban rám mutogattak: „Ő az!” A buszon suttogtak mögöttem: „Szégyenbe hozta az egész várost.”
Egy este Gabi átjött hozzám.
– Laci – kezdte halkan –, tudod, hogy én mindig melletted állok. De most tényleg nagyon sokan haragszanak rád. Nem gondolod, hogy… talán vissza kellene vonnod az alkotást?
– És akkor mi marad belőlem? – kérdeztem vissza keserűen. – Ha mindig csak azt csinálom, amit mások akarnak… akkor mi értelme ennek az egésznek?
Gabi csak megölelt. Nem szólt semmit.
Pár nap múlva Ilona néni keresett meg. Leültünk a parkban.
– Laci – mondta halkan –, sokat gondolkodtam. Először nagyon haragudtam rád. De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor Jenő hazajött a fellépésekről. Néha órákig csak ült némán. Talán te tényleg láttad benne azt is, amit mi nem akartunk látni.
– Sajnálom, ha megbántottalak…
– Nem bántottál meg. Csak megleptél. És talán ez is része az emlékezésnek.
A következő héten újabb cikk jelent meg: „Új nézőpontból látjuk Farkas Jenőt – egy fiatal művész vallomása.” Lassan csillapodtak az indulatok. Voltak, akik továbbra sem értettek egyet velem – de voltak már olyanok is, akik elgondolkodtak azon, hogy talán nem csak egyféleképpen lehet emlékezni valakire.
Most itt ülök a szobor előtt egyedül. Nézem az arcvonásokat – kemények és törékenyek egyszerre. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak túl őszinte voltam? Ti mit gondoltok: van-e helye az őszinteségnek és újszerűségnek egy közös emlékben?