A Tanár Vallomása: A Gyerekek Nem Mindig Angyalok
„János, nem értem, miért mondja ezt a fiamról!” – csattant fel az anya hangja a tanári szobában. Az asztal túloldalán ültem, próbáltam nyugodt maradni, de belül forrtam. Már megint egy szülő, aki nem hajlandó elfogadni, hogy a gyermeke nem mindig az az angyal, akinek hiszi.
„Értem, hogy nehéz ezt hallani, de fontos, hogy beszéljünk róla” – válaszoltam higgadtan. „Bence az utóbbi időben sokat hiányzott az órákról, és amikor itt van, gyakran zavarja a többieket.”
Az anya arca elvörösödött a haragtól. „Bence sosem hazudna nekem! Mindig azt mondja, hogy jól viselkedik az iskolában.”
Sóhajtottam. Ez nem az első alkalom volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Tanárként már megszoktam, hogy a szülők gyakran nem látják azt, amit mi nap mint nap tapasztalunk az osztályteremben. De ezúttal valami más volt. Valami mélyebb feszültség húzódott meg a háttérben.
Aznap este otthon ültem a kanapén, és azon gondolkodtam, vajon mit tehetnék még. A feleségem, Anna, aki szintén tanár volt egy másik iskolában, mellém ült és megkérdezte: „Mi bánt ennyire?”
„A szülők” – válaszoltam keserűen. „Úgy érzem, mintha falakba ütköznék minden alkalommal, amikor próbálom elmondani nekik az igazat a gyerekeikről.”
Anna bólintott. „Tudom, milyen érzés. De talán próbálj meg másképp közelíteni hozzájuk. Talán ha megértenék, hogy te is csak segíteni akarsz…”
Másnap reggel újra találkoztam Bence anyjával. Ezúttal próbáltam másképp fogalmazni.
„Tudom, hogy Bence nagyon okos fiú” – kezdtem. „És azt is tudom, hogy önök mindent megtesznek érte otthon. De néha az iskolában másképp viselkedik, mint ahogy otthon látják.”
Az anya arca lágyabb lett. „Mit tehetnénk?” kérdezte végül.
Ez volt az áttörés pillanata. Elkezdtem beszélni arról, hogyan segíthetnénk együtt Bencének jobban beilleszkedni az iskolai környezetbe.
A következő hetekben Bence viselkedése javult. Az anya is gyakrabban jött be az iskolába beszélgetni velem. Lassan kezdtem érezni, hogy talán van remény.
De nem minden történet végződött ilyen jól. Sokszor találkoztam olyan szülőkkel, akik egyszerűen nem voltak hajlandók elfogadni a valóságot.
Egyik nap egy másik diák anyja jött be hozzám sírva. „A lányom azt mondta, hogy ön mindig őt hibáztatja mindenért!” – zokogta.
Próbáltam megnyugtatni őt és elmagyarázni, hogy ez nem igaz. De ő csak sírt tovább.
„Nem értem, miért nem látják a szülők azt, amit mi látunk?” – kérdeztem Annát később otthon.
Anna csak mosolygott szomorúan. „Talán mert túl közel vannak hozzájuk. Néha nehéz elfogadni az igazságot azokkal kapcsolatban, akiket szeretünk.”
Ez a mondat mélyen elgondolkodtatott. Vajon valaha is képesek lesznek a szülők meglátni azt a valóságot, amit mi tanárok nap mint nap tapasztalunk? És vajon mi tanárok képesek leszünk-e megtalálni a módját annak, hogy elérjük őket?
Talán sosem lesz egyszerű ez a munka. De talán éppen ez ad neki értelmet.