A távolodó unoka – Egy nagymama vallomása a családi széthúzásról

– Miért nem jössz át hozzám hétvégén, Lilla? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben az ablakon túl az eső monoton kopogását hallgattam. A vonal túlsó végén hosszú csend volt, aztán Lilla halkan válaszolt:
– Nem tudom, nagyi. Mostanában annyi minden van otthon…

A szívem összeszorult. Emlékszem, amikor még kislány volt, minden hétvégén nálam aludt. Sütöttünk pogácsát, mesét olvastam neki, és ő nevetve bújt hozzám a kanapén. Most pedig… mintha egy idegen beszélne velem.

Az egész talán akkor kezdődött, amikor Eszter, a lányom, és Zsófi, a menye, összevesztek azon, kihez tartozik igazán Lilla. Eszter mindig is érzékeny volt arra, hogy Lilla több figyelmet kap tőlem, mint az öccse, Marci. Zsófi pedig folyton azt hangoztatta, hogy én csak Esztert támogatom, őt sosem fogadtam el igazán. A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Egyik vasárnap Eszter odasúgta nekem a konyhában:
– Anyu, ne adj már Lillának külön desszertet! Marci is itt van.
– De hát Lilla nem szereti a mákos gubát… – próbáltam védekezni.
– Mindig neki kedvezel! – csattant fel Eszter.

Azt hittem, ezek csak apró sértődések, amik majd elmúlnak. De nem múltak el. Egyre mélyebb lett a szakadék köztünk. Lilla egyre kevesebbet beszélt velem. Ha átjött is, csak a telefonját nyomkodta. Egyszer megkérdeztem tőle:
– Mi bánt téged, kicsim?
– Semmi – felelte vállat vonva.

De láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Egy este Eszter felhívott sírva:
– Anya, nem bírom tovább! Zsófi folyton azt mondja Lillának, hogy te jobban szereted őt, mint Marcit. Már Lilla is elhiszi!
– Ez nem igaz! Én mindkettőjüket szeretem! – tiltakoztam kétségbeesetten.
– Akkor mutasd ki végre! – vágta rá Eszter.

Azóta próbáltam mindent kiegyenlíteni. Ugyanannyi ajándékot vettem karácsonyra mindkettőjüknek. Mindig figyeltem rá, hogy ugyanannyi puszit adjak nekik búcsúzáskor. De mintha minden igyekezetem csak rontott volna a helyzeten.

Egyik délután Lilla váratlanul beállított hozzám. Sápadt volt és szótlan.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Semmi… csak… anya megint összeveszett Zsófival miattam. Azt mondják, miattam van minden baj.

Leültem mellé a kanapéra és átöleltem.
– Nem tehetsz róla, kicsim. A felnőttek néha butaságokat mondanak.
– De én már nem akarok ott lenni! Elegem van ebből az egészből! – tört ki belőle a zokogás.

Akkor éreztem először: talán el kellene hoznom magamhoz Lillát. Talán nálam nyugalmat találna. De vajon jogom van-e beleszólni? Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy a család széthullik?

Aznap este hosszú levelet írtam Eszternek és Zsófinak is. Leírtam benne mindent: mennyire fáj látni, hogy egymás ellen fordultak; mennyire szeretem mindkét unokámat; mennyire félek attól, hogy Lilla végleg eltávolodik tőlünk.

Választ csak Esztertől kaptam:
– Anya, én is szeretlek. De nem tudom, hogyan tovább.

Zsófi nem írt vissza. A következő hetekben Lilla még ritkábban jelentkezett. Egyik este felhívtam őt:
– Hiányzol nekem.
– Nekem is hiányzol… de most jobb, ha nem találkozunk egy ideig – mondta halkan.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon mit rontottam el? Tényleg létezik olyan, hogy egy nagymama túlzottan szeret valakit? Vagy csak mi magyarok vagyunk ennyire érzékenyek az igazságosságra?

A karácsony közeledtével újra próbálkoztam: meghívtam mindenkit egy közös vacsorára. De senki sem jött el. Az asztal üresen állt; csak én ültem ott a gyertyafényben, és hallgattam az óraketyegést.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Arra gondolok: vajon lesz-e még olyan nap, amikor újra együtt nevetünk majd? Vagy örökre elveszítettem az unokámat?

„Mondd meg nekem: lehet-e jól szeretni? Vagy mindig lesz valaki, aki úgy érzi, kevesebbet kapott?”