A titkok háza: Az anyós látogatásai
A kulcsok csörömpölése a zárban olyan hang volt, amitől mindig összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy ez nem Péter, hiszen ő még mindig Berlinben van az üzleti úton. Az ajtó lassan kinyílt, és ott állt Katalin, az anyósom, aki úgy lépett be a házunkba, mintha az övé lenne. Azonnal elrejtőztem a nappali sarkában lévő szekrény mögött, és figyeltem.
Katalin nem vett észre. Lassan végigsétált a folyosón, és minden szobába benézett. A hálószobánk ajtajánál megállt, és benyitott. A szívem hevesen vert. Miért van itt? Mit keres?
Az elmúlt hetekben egyre több furcsaságot vettem észre a házban. Apró dolgok tűntek el vagy kerültek más helyre. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, de aztán rájöttem, hogy valami nincs rendben. Amikor megtudtam, hogy Katalin másolatot készített a kulcsainkról, tudtam, hogy cselekednem kell.
„Ez csak vészhelyzet esetére van,” mondta Katalin mosolyogva, amikor megkérdeztem róla. De valami a hangjában nem stimmelt. Nem tudtam elhinni, hogy csak ennyiről lenne szó.
Amikor Péter elutazott, elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Egy apró kamerát helyeztem el a nappaliban, és vártam. És most itt volt az alkalom.
Katalin leült az ágyunkra, és elővett egy kis dobozt a táskájából. Kinyitotta, és egy régi fényképet vett elő. A képen Péter volt gyerekként, mellette egy nővel, akit nem ismertem fel. Katalin hosszan nézte a képet, majd könnyek szöktek a szemébe.
„Miért nem mondtad el neki?” suttogta maga elé.
A szívem összeszorult. Miféle titkot rejtegetett Katalin? Miért nem mondta el Péternek? Az agyam lázasan dolgozott, próbáltam összerakni a darabokat.
Katalin visszatette a képet a dobozba, majd felállt és körülnézett a szobában. Mintha keresett volna valamit. Végül megállt az éjjeliszekrény mellett, és kihúzta az egyik fiókot. Egy régi naplót vett elő belőle.
„Ezt nem találhatja meg,” mondta halkan.
A napló! Péter régi naplója volt az. Gyakran mesélt róla, de sosem mutatta meg nekem. Mindig azt mondta, hogy túl személyes.
Katalin gyorsan átlapozta a naplót, majd visszatette a fiókba. Ekkor vettem észre valamit: egy kis borítékot csúsztatott be a lapok közé.
Amikor végre elment, előbújtam rejtekhelyemről. A kezem remegett, amikor kihúztam a naplót a fiókból. Kinyitottam ott, ahol Katalin elrejtette a borítékot.
A borítékban egy levél volt. Egy régi levél Péter apjától, akiről sosem beszéltünk sokat. A levélben olyan dolgok álltak, amiket Péternek tudnia kellett volna: az apja másik családjáról és arról, hogy miért hagyta el őket.
A könnyek végigfolytak az arcomon. Hogyan mondhatnám el ezt Péternek? Hogyan árulhatnám el neki ezt a titkot?
Amikor Péter hazatért, nem tudtam tovább titkolózni. Elmondtam neki mindent: Katalin látogatásait, a kulcsokat és a levelet.
„Miért nem mondtad el nekem?” kérdezte Péter fájdalmasan.
„Nem tudtam,” válaszoltam sírva. „Nem akartam bántani téged.”
Péter hosszú ideig csendben maradt. Végül megszólalt: „Tudnom kellett volna. De most már legalább tudom az igazságot.”
Azóta sok minden megváltozott köztünk és Katalinnal is. A bizalom nehezen épül újra fel, de próbálkozunk.
Vajon miért tartanak az emberek titkokat azok előtt, akiket szeretnek? És vajon hogyan lehet újraépíteni azt a bizalmat, ami egyszer már összetört?