A titok a szoba alatt – Egy éjszaka a panzióban, ami mindent megváltoztatott
– Anya, miért van zárva ez az ajtó? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcslyukon keresztül próbáltam belesni a panzió szobájában lévő furcsa, alacsony ajtón. A válasz csak egy ideges sóhaj volt, majd anyám gyorsan elterelte a figyelmemet: – Ne foglalkozz vele, Lilla, biztos csak egy régi tároló.
De én nem tudtam elengedni a dolgot. Aznap este, amikor mindenki aludt, visszalopóztam a szobába. A padló nyikorgott a talpam alatt, és a szívem vadul vert. A barátnőm, Dóri, akivel együtt utaztam le vidékre, suttogva kérdezte: – Biztos jó ötlet ez? – Nem tudom – feleltem –, de muszáj megtudnom, mi van ott.
A panzió egy régi parasztházból lett átalakítva, tele volt nyikorgó bútorokkal, vastag szőnyegekkel és dohos levegővel. Az ágyamat elhúztam a fal mellől, és ekkor vettem észre: a padlódeszkák alatt egy kis vasgyűrű kandikált ki. Megragadtam, és óvatosan felhúztam a deszkát. Egy sötét lyuk tátongott alattam.
– Lilla, ez félelmetes – motyogta Dóri, de én már másra sem tudtam gondolni. Zseblámpát ragadtam, és lemásztam a szűk létrán. A levegő hideg volt és nyirkos, a por vastagon ült mindenhol. Egy régi vaságy állt a sarokban, mellette rozsdás bilincsek lógtak a falon. Az asztalon poros fényképek hevertek: egy fiatal nő és egy kisgyerek – én voltam az.
A felismerés villámcsapásként ért. A képek hátulján anyám kézírása: „Bocsáss meg nekem.” A szívem összeszorult. Mi történt itt? Miért rejtették el ezt a szobát?
Dóri mögöttem állt, keze remegett. – Lilla… ezek rólad szólnak.
A következő napokban nem tudtam aludni. Anyám kerülte a tekintetemet, apám idegesen dobolt az asztalon reggelinél. Végül nem bírtam tovább:
– Anya, mit titkolsz előlem? Miért voltak azok a képek ott lent?
Anyám arca elsápadt. Hosszú csend után megszólalt:
– Amikor kicsi voltál, apád elhagyott minket. Nem volt pénzem, nem volt hová mennünk. Ebben a panzióban dolgoztam takarítóként, és titokban laktunk ebben a rejtett szobában hónapokig. Nem akartam, hogy megtudd, mennyire mélyre süllyedtünk…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – De miért kellett elrejteni ezt előlem? Miért kellett hazudni?
– Mert szégyelltem magam – suttogta anyám. – Azt akartam, hogy boldog gyerekkorod legyen, ne emlékezz erre a sötét időszakra.
Dóri átölelt. – Lilla, ez nem a te hibád.
De bennem csak nőtt a harag és a fájdalom. Az egész családom hazugságokra épült? Hányszor mondtak még nekem valótlanságot? Apám is csak hallgatott, mintha nem is lenne része az egésznek.
Aznap este újra lementem a rejtett szobába. Leültem az ágyra, és magamba roskadtam. Vajon tényleg jobb lett volna nem tudni az igazat? Vagy minden családnak megvan a maga sötét titka?
A következő hetekben próbáltam feldolgozni mindezt. Anyámmal sokat beszélgettünk, néha sírtunk is együtt. Apám végül elköltözött – kiderült, hogy ő sem bírta tovább a hazugságokat.
Most már tudom: minden családnak vannak titkai. De vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Vagy örökre árnyékot vet ránk a múlt?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot?