A végrendelet titka: Egy ismeretlen nő árnyékában

– Hogy tehette ezt velem, Gábor? – suttogtam a temetés utáni este, miközben a férjem fényképét szorongattam a kezem között. A lakásban csend volt, csak a falióra kattogása töltötte be a nappalit. Aznap reggel kaptam meg az ügyvédtől a végrendeletet, és azóta nem találtam békét.

Gáborral egy kisvárosban nőttünk fel, ugyanabban az utcában laktunk, de csak évekkel később, egy közös barát révén találkoztunk újra. Ő két évvel idősebb volt nálam, mindig is csodáltam a magabiztosságát és azt, ahogy mindenhez értett: autót szerelt, polcot rakott fel, vagy éppen a kertet rendezte. Én tanár lettem, ő pedig mérnökként dolgozott, majd saját vállalkozást indított. Azt hittem, mindent tudok róla. Hogy minden titkát ismerem.

A temetés utáni napokban mindenki körülöttem sürgött-forgott: anyám főzött rám, a nővérem próbált vigasztalni, de én csak ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon. Aztán eljött az ügyvéd ideje. Ott ültem a sötétbarna asztal előtt, mellettem Gábor unokatestvére, Zsuzsa. Az ügyvéd komoran nézett rám.

– Katalin, sajnos kötelességem közölni önnel, hogy Gábor végrendelete szerint a vállalkozásban lévő részesedése és a megtakarításainak jelentős része nem önre száll – mondta halkan.

– Hanem kire? – kérdeztem döbbenten.

Az ügyvéd egy nevet mondott: „Bíró Eszter”. Soha életemben nem hallottam róla.

– Ki ez az Eszter? – fordultam Zsuzsához.

Ő csak vállat vont.

Aznap este nem tudtam aludni. Gábor telefonját már hetek óta nem néztem meg, de most elővettem. Üzeneteket kerestem, képeket, bármit. Semmi gyanúsat nem találtam. Mégis ott motoszkált bennem a gondolat: ki lehetett ez a nő? És miért hagyta rá Gábor mindazt, amiért együtt dolgoztunk meg?

Másnap felhívtam Gábor legjobb barátját, Andrást.

– András, mondd el őszintén: ki az a Bíró Eszter?

A vonal túloldalán csend lett.

– Kati… nem akartam én ebbe belekeveredni… De Eszter régi barátja volt Gábornak. Még azelőtt ismerték egymást, hogy veled összejött volna. Tudomásom szerint csak barátok maradtak…

– Akkor miért örökölt tőle mindent? – fakadtam ki.

András hallgatott.

Aznap este elmentem Eszterhez. Megkerestem a Facebookon, és kiderítettem, hogy ugyanabban a városban lakik, ahol mi is. Egy régi társasház harmadik emeletén lakott. A kezem remegett, amikor becsöngettem.

Egy negyvenes éveiben járó nő nyitott ajtót. Sápadt volt és fáradtnak tűnt.

– Katalin vagyok… Gábor felesége – mondtam halkan.

Eszter arca megrezzent.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb eljössz – mondta csendesen. – Gyere be.

Leültünk egy kopott kanapéra. Eszter sokáig hallgatott, majd megszólalt:

– Nem volt köztünk semmi… legalábbis az utóbbi években már nem. Régen szerettük egymást, de Gábor téged választott. Barátok maradtunk… Segítettem neki az üzletben is néha. Tudom, hogy most haragszol rám…

– Nem rád haragszom – suttogtam –, hanem rá. Hogy ezt tette velem.

Eszter szemében könnyek csillantak meg.

– Évek óta beteg vagyok – mondta halkan. – Gábor tudta, hogy nincs senkim. Azt akarta, hogy ne maradjak teljesen egyedül…

Ott ültem egy idegen nő nappalijában, és hirtelen minden haragom elszállt. Csak ürességet éreztem.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg csak segíteni akart? Vagy sosem tudtam igazán, ki is volt Gábor valójában?

Az elkövetkező hetekben mindenki kérdezgetett: „Mit fogsz most csinálni?” „Hogy lehet ezt túlélni?” Nem tudtam válaszolni. A tanári állásomat megtartottam, de minden nap nehéz volt bemenni az iskolába és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Anyám próbált bátorítani:

– Kati, te erős vagy! Újrakezded majd!

De én csak azt éreztem: valami végleg eltört bennem.

Egy este leültem Gábor fényképe elé és hangosan kimondtam:

– Megbocsátani talán sosem fogok tudni… De elengedni muszáj lesz.

Most itt ülök, hónapokkal később is keresve a válaszokat: vajon tényleg lehet újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem a bizalom? Ti mit tennétek a helyemben?