„A volt férjem elhagyott a gyerekkel és az adósságokkal – most az anyósa vissza akarja hozni őt az életünkbe”

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondolod, Ilona néni! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A kisfiam, Marci, a szobában játszott, de minden szavamra figyelt. Az anyósom, Ilona, szokásához híven nem hagyta magát.

– Zsuzsi, gondolj bele, mennyivel jobb lenne mindenkinek, főleg a gyereknek, ha újra együtt lennétek! – mondta, és úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legönzőbb embere.

A szívem összeszorult. Négy hónap telt el azóta, hogy Gábor, a férjem, egyik napról a másikra elhagyott minket. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom, nem bírom tovább.” Ennyi. Nem bírom tovább. De én? Nekem nem kellett bírnom? Ott maradtam egy hároméves gyerekkel és egy rakás adóssággal, amit ő halmozott fel. A lakás hitele, a személyi kölcsönök – mind az én nevemen is voltak.

Az első hetekben csak sírtam. Marci minden este megkérdezte: „Anya, mikor jön haza apa?” Hazudtam neki. Azt mondtam, dolgozik. Aztán már nem tudtam tovább hazudni.

Ilona néni viszont minden héten felbukkant. Hol egy tál rakott krumplival, hol egy zacskó almával. De mindig ugyanazzal a mondattal: „Zsuzsi, gondold át még egyszer.”

Egyik este már nem bírtam tovább.

– Ilona néni, Gábor nem csak engem hagyott el. A fiát is! Nem gondolja, hogy neki kéne bocsánatot kérnie? Hogy neki kéne visszajönnie és rendbe hoznia mindent?

– Tudom, hogy hibázott – sóhajtott Ilona néni –, de fiatalok vagytok még. Az élet nem fekete-fehér. A gyereknek apára van szüksége.

– És nekem mire van szükségem? – kérdeztem halkan.

Ilona néni nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a fáradt, szomorú szemeivel.

Aznap este Marci odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, apa tényleg nem jön vissza?

– Nem tudom, kicsim – suttogtam. – De mi itt vagyunk egymásnak.

A következő hetekben próbáltam talpra állni. Minden fillért beosztottam. Munka után takarítani jártam másokhoz, hogy ki tudjam fizetni a számlákat. Volt olyan nap, hogy csak egy kiflire futotta vacsorára. De Marci mindig kapott enni.

Egyik délután csörgött a telefonom. Gábor volt az.

– Zsuzsi… beszélhetnénk?

A hangja fáradt volt és bizonytalan.

– Mit akarsz?

– Anyám mondta… hogy nehéz neked. Sajnálom…

– Sajnálod? – nevettem fel keserűen. – Tudod mennyi pénzzel tartozol? Tudod hány éjszakát sírt végig Marci?

Csend lett a vonalban.

– Segíteni akarok…

– Most? Négy hónap után?

– Nem tudtam mit csináljak… Összeomlottam…

– Én is! – kiáltottam rá. – De én nem futottam el!

Letettem a telefont. Sírtam. Dühömben összetörtem egy bögrét.

Másnap Ilona néni újra jött.

– Zsuzsi, beszéltem Gáborral. Megpróbálja rendbe hozni…

– Elég! – kiabáltam rá először életemben. – Nem akarom vissza! Nem akarom újra átélni azt a poklot! És Marcinak sem tesz jót egy ilyen apakép!

Ilona néni elsápadt.

– De hát… mit mondjak az unokámnak?

– Az igazat – feleltem halkan. – Hogy az apja hibázott, de mi erősek vagyunk.

Aznap este Marci rajzolt egy képet: hárman voltunk rajta kézen fogva. De én már tudtam: ez csak egy álomkép.

Hetek teltek el. Gábor néha hívott, de sosem jött el igazán. Az adósságokat egyedül fizettem tovább. Néha úgy éreztem, összeroppanok a teher alatt.

Egy este Marci lázas lett. Kórházba kellett vinni. Egyedül ültem vele a fehér csempés folyosón, miközben az orvosok vizsgálták.

Akkor értettem meg igazán: nincs másom csak ő és magamra számíthatok igazán.

Ilona néni később bocsánatot kért.

– Sajnálom, Zsuzsi… Csak féltem, hogy elveszítem az unokámat is.

Megöleltem őt.

Most már tudom: nem kell visszanéznem ahhoz, hogy előre lépjek.

De vajon tényleg önző vagyok, ha nemet mondok egy újabb esélyre? Vagy épp most tanítom meg Marcinak, hogy ki kell állni magunkért? Vajon hányan érzik ugyanezt nap mint nap ebben az országban?