Ádám öröme és kétségei: Egy apa útja a bizonytalanságban
– Nem tudom, hogy készen állok-e erre, Anna – suttogtam a sötétben, miközben a plafont bámultam. Anna a hátát fordította nekem, de éreztem, hogy ő sem alszik. A csendben csak a szívem dobogását hallottam, meg a ház régi falainak halk ropogását.
– Ádám, már eldöntöttük – szólalt meg végül halkan, de a hangjában ott vibrált valami, amitől összeszorult a gyomrom. – Meg tudjuk csinálni.
Harminckilenc éves voltam, amikor Anna bejelentette, hogy terhes. Az első pillanatban olyan öröm áradt szét bennem, amit soha nem éreztem korábban. Végre, gondoltam, most tényleg család leszünk. Volt egy stabil állásom egy budapesti könyvelőirodában, örököltem a nagyszüleim zuglói házát, és úgy éreztem, minden adott ahhoz, hogy jó apa legyek. De ahogy múltak a hetek, valami megváltozott bennem.
A munkahelyemen egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Gábor, többször is félrehívott: – Ádám, minden rendben otthon? Mostanában mintha máshol járnál…
Hazudtam neki. – Persze, csak egy kicsit fáradt vagyok.
Valójában rettegtem. Attól féltem, hogy nem leszek elég jó. Hogy elrontom. Hogy Anna majd rám néz, és csalódott lesz bennem. Hogy a gyerekem majd szégyellni fog.
A terhesség alatt Anna egyre érzékenyebb lett. Minden apróságon összevesztünk. Egy este például csak annyit kérdezett:
– Miért nem örülsz már úgy, mint az elején?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem az asztalnál, és bámultam a hideg levest.
– Talán mégsem akarod ezt igazán? – kérdezte könnyes szemmel.
– Dehogynem! – vágtam rá túl gyorsan. – Csak… félek.
– Én is félek! – tört ki belőle. – De legalább beszélj velem!
Aztán megszületett Bence. Az első hetekben minden káosz volt: sírás, pelenkák, kialvatlanság. Anna szinte eltűnt mellőlem; csak anyává vált, és én úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj.
Egyik este, amikor Bence végre elaludt, Anna rám nézett:
– Szerinted jó anya vagyok?
– Persze – mondtam automatikusan.
– És te? Jó apa vagy?
Nem tudtam mit felelni. Mert nem éreztem magam annak. Úgy éreztem, mintha mindenki más jobban csinálná nálam: a szomszéd Laci már három gyereket nevel, és mindig mosolyog; az öcsém, Zsolt is apuka lett tavaly, és folyton dicsekszik a Facebookon.
A szüleim is gyakran jöttek segíteni. Anyám mindig mindent jobban tudott:
– Ádámkám, így kell tartani a babát! Ne úgy! – mondta türelmetlenül.
Apám csak annyit mondott egyszer: – Férfi vagy, oldd meg.
Egy este Anna kiborult:
– Nem bírom tovább! Mindenki csak okoskodik! Te is csak hallgatsz vagy elmenekülsz dolgozni!
– Mit akarsz tőlem? – kiabáltam vissza. – Én is fáradt vagyok! Nekem is nehéz!
A veszekedés után órákig ültem a kertben egyedül. Néztem az üres játszóteret a ház mögött, és azon gondolkodtam: vajon tényleg erre vágytam? Vagy csak azt hittem, hogy ettől majd jobb ember leszek?
Egyik nap Bence lázas lett. Anna pánikolt; én próbáltam nyugodt maradni, de belül remegtem. A gyerekorvoshoz rohantunk Zuglóba; ott ültünk a váróban más szülők között, akik mind magabiztosabbnak tűntek nálunk.
Anna keze remegett az enyémben.
– Mi van, ha valami baj van vele? – suttogta.
– Nem lesz semmi baj – mondtam halkan, de magamat is próbáltam meggyőzni.
Az orvos szerint csak vírusos láz volt. De aznap este először éreztem azt, hogy tényleg felelősséggel tartozom valakiért. Hogy nem menekülhetek el.
Az idő telt. Bence nőtt; már mosolygott rám reggelente, amikor felvettem az ágyából. Anna lassan visszatalált hozzám; néha együtt nevettünk azon, mennyire ügyetlenek voltunk az elején.
De a félelem sosem múlt el teljesen. Minden nap új kihívás volt: bölcsőde-keresés Zuglóban (ahol minden hely betelt), pénzügyi gondok (a rezsi nőtt, Anna GYED-en volt), és közben ott motoszkált bennem a kérdés: vajon elég jó vagyok-e?
Egy este Anna odabújt hozzám:
– Szeretlek. Tudom, hogy nehéz volt neked is.
Megszorítottam a kezét.
– Sajnálom… sokszor féltem kimondani, hogy nem érzem magam elégnek.
– Senki sem érzi magát annak – mosolygott fáradtan.
Most itt ülök Bence ágya mellett, nézem ahogy alszik, és azon gondolkodom: vajon hány apa érzi ugyanezt Magyarországon? Hányan merik bevallani maguknak vagy másnak? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor tényleg elhiszem: jó apa vagyok?