„Add el a házat, hogy vehessünk újat!” – Egy anya harca a családjáért
– Anya, beszélnünk kell – mondta Zsófi, miközben idegesen babrálta a konyhaasztalon heverő kávéscsészét. A reggeli fény sápadtan szűrődött be az ablakon, de a levegőben valami fojtogató volt, amitől összeszorult a gyomrom.
– Mi történt, kicsim? – kérdeztem, de már éreztem, hogy valami nincs rendben. Zsófi tekintete elkerülte az enyémet, és amikor megszólalt, a hangja remegett.
– Gábor azt mondta… azt szeretné, ha eladnád ezt a házat. Hogy vehessünk egy újat, közösen. Hogy végre legyen egy saját otthonunk.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ez a ház volt mindenem. Itt nőtt fel Zsófi, itt halt meg az apja is, minden falban ott lüktetett az emlékeink zaja. Hogy kérhet ilyet tőlem valaki? Hogy lehet ennyire érzéketlen?
– És te mit gondolsz erről? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… – suttogta. – Gábor szerint ez így lenne igazságos. Ő sosem érezte magát otthon ebben a házban. Azt mondja, mindig csak vendég volt nálunk.
Aztán bejött Gábor is, mintha csak erre várt volna. Magabiztosan leült velem szemben, és egyenesen a szemembe nézett.
– Erzsi néni, maga is tudja, hogy ez a ház túl nagy magának. Miért ragaszkodik hozzá ennyire? Mi ketten Zsófival új életet akarunk kezdeni. Együtt. Egy új helyen.
A hangja hideg volt és tárgyilagos. Nem volt benne semmi tisztelet vagy együttérzés. Csak az elvárás.
– Ez nem csak egy ház – mondtam halkan. – Ez az otthonom. Az emlékeim…
– Az emlékek nem fizetik ki a rezsit – vágott közbe Gábor gúnyosan. – És maga is tudja, mennyit ér most egy ilyen ingatlan Budapesten. Ha eladná, mindannyiunknak könnyebb lenne.
Zsófi sírni kezdett. Én pedig ott ültem két tűz között: az egyetlen lányom és egy vejem között, akit sosem tudtam igazán elfogadni.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Zsófi halk zokogását a szomszéd szobából, Gábor pedig hangosan telefonált valakivel – talán már az új házat tervezgette.
Másnap reggel megpróbáltam beszélni Zsófival.
– Kicsim, miért hagyod, hogy Gábor így beszéljen velem? Miért nem érzi magát otthon itt?
– Anya… ő mindig azt mondja, hogy ez nem az ő terepe. Hogy mindenhol apu képei, a régi bútorok… Mintha sosem lehetne igazán a miénk ez a hely.
– De hát együtt éltek itt már három éve! Nem tett semmit azért, hogy otthonosabb legyen neki is?
Zsófi csak megrázta a fejét.
– Mindig azt mondja, minek fáradjon vele, ha úgyis el akarjuk adni egyszer…
A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ennyi vagyok nekik? Egy akadály? Egy ingatlan?
Aznap este Gábor újra szóba hozta a dolgot vacsora közben.
– Erzsi néni, gondolkodott már azon, hogy mennyi mindent kezdhetne egy új lakásban? Egy kisebb panelban például nem kéne annyit takarítani, olcsóbb lenne a rezsi is…
– És ti? Ti hova mennétek?
– Hát együtt vennénk egy nagyobb házat valahol Pest környékén. Végre lehetne kertünk is. Zsófi mindig is vágyott rá.
Zsófi csak némán bólintott. Láttam rajta: ő is bizonytalan. De Gábor szavai mintha hipnotizálták volna.
A következő hetekben minden erről szólt. Gábor ingatlanhirdetéseket mutogatott nekem, számolgatta, mennyit érhetne a házam. Zsófi egyre feszültebb lett, én pedig napról napra elveszítettem valamit magamból.
Egy este aztán robbant a bomba.
– Anya! – kiabált rám Zsófi könnyes szemmel. – Miért nem tudsz egyszer végre lemondani magadról? Miért kell mindig mindent úgy hagyni, ahogy volt? Miért nem engeded el apát?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.
Gábor ekkor lépett közbe.
– Erzsi néni, maga csak akadályozza Zsófit abban, hogy boldog legyen! Maga miatt nem tudunk továbblépni!
Aznap este eldöntöttem: beszélek egy ügyvéddel. Tudnom kellett, mihez van jogom. Nem akartam elveszíteni Zsófit – de azt sem akartam, hogy kihasználjanak.
Az ügyvéd szerint minden jogom megvan ahhoz, hogy megtartsam a házat. De vajon megéri-e harcolni érte úgy, hogy közben szétesik a család?
Egy hét múlva Zsófi bejelentette: ha nem adom el a házat, elköltöznek albérletbe Gáborral.
– Akkor menjetek – mondtam halkan. – Nem tudok mást tenni.
Azóta üres lett a ház. Minden este hallom saját lélegzetemet visszhangozni a folyosón. Néha felhív Zsófi – de már nem ugyanaz a hangja. Gáborral még sosem beszéltem azóta.
Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon jól döntöttem? Megérte ragaszkodni az emlékekhez? Vagy tényleg csak akadály vagyok azok számára, akiket szeretek?
„Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzódik a határ anya és önmagam között?”