Ágnes titkos terve: Egy anya önfeláldozása vagy önző játszma?

– Miért nem érted meg, hogy mindent értetek csinálok? – csattant fel anyám, Ágnes, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a számlákkal. A hangja remegett, de nem a fáradtságtól – inkább valami mélyebb, sötétebb dologtól. Ott ültem előtte, a testvéreimmel, Gergővel és Zsolttal. A levegő vibrált körülöttünk, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

Gyerekkoromban úgy láttam anyámat, mint egy hősnőt. Hajnalban kelt, hogy elkészítse a tízórait, délutánonként ott volt minden fociedzésen, zongoraórán, sőt még a matek szakkörön is. Mindenki azt mondta: „Micsoda anya! Igazi példakép!” De ahogy nőttünk, valami megváltozott. Egyre többször éreztem magam bűnösnek, ha nem úgy teljesítettem, ahogy ő elvárta. Ha nem nyertem meg a versenyt, vagy nem kaptam ötöst, napokig tartó csend fogadott otthon.

Aztán jöttek a pénzügyi gondok. Apám, László elvesztette az állását a gyárban. Anyám azonban nem engedett: „A gyerekeknek jár a legjobb!” – mondogatta. Még akkor is beíratott minket drága különórákra, amikor már alig volt pénz kenyérre. Egyik este hallottam, ahogy apám csendben kérleli:

– Ági, ezt nem bírjuk tovább. Nem lehetne kevesebb különóra?

– Nem! – vágta rá anyám. – Ha most feladjuk, mindent elveszítenek! Nem akarom, hogy úgy járjanak, mint mi!

A testvéreimmel egyre gyakrabban vitatkoztunk. Gergő dühösen csapta be maga mögött az ajtót:

– Elegem van ebből! Nem akarok többé zongorázni! Miért nem lehet egyszerűen csak gyereknek lenni?

Én csendben maradtam. Mindig is én voltam az „engedelmes” gyerek. De belül forrongtam. Egyik este, amikor anyám azt hitte, alszom, hallottam, ahogy telefonál:

– Persze, hogy mindent értük teszek… De hát mit ér az egész, ha senki sem látja? – hangja fojtott volt. – A szomszédok is irigykednek… És végre elismernek engem is.

Akkor értettem meg: anyámnak nem csak rólunk szólt ez az egész. Szüksége volt arra, hogy csodálják, hogy mindenki azt mondja: „Ágnes milyen fantasztikus anya!” És ezért mindent feláldozott – minket is.

Az évek teltek. Gergő elköltözött Debrecenbe egyetemre, Zsolt külföldre ment dolgozni. Én maradtam egyedül anyámmal és apámmal a kis panelban Újpesten. Egyre nehezebben viseltem a fojtogató szeretetet.

Egy nap apám összeesett a konyhában. Infarktus. Anyám zokogva ült mellette a mentő érkezéséig:

– Laci! Ne hagyj itt! Mi lesz velünk?

De amikor apám kórházba került, anyám már másnap a Facebookon posztolta: „Minden nehézség ellenére is kitartok a gyerekeimért!” A lájkok záporoztak.

Apám halála után minden megváltozott. Anyám teljesen ránk telepedett. Minden nap hívott: „Mikor jössz haza? Miért nem vagy velem többet?” Ha nemet mondtam, megsértődött.

Egy este Gergővel beszéltem telefonon:

– Szerinted anya tényleg értünk él? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – sóhajtott fel Gergő. – Néha úgy érzem, csak magának akar bizonyítani… Hogy neki legyen igaza.

Aztán jött a nagy vita. Egy vasárnap délután összegyűltünk mindannyian anyám lakásában. Ő sírva fakadt:

– Hát tényleg ennyire hálátlanok vagytok? Mindent feladtam értetek! Nekem sosem volt életem!

Zsolt felállt:

– De anya, mi sem élhettünk igazán… Mindig csak azt csináltuk, amit te akartál.

A szavak ott lebegtek köztünk. Anyám arca eltorzult a fájdalomtól és haragtól.

Azóta ritkábban beszélünk. Néha bűntudatom van – hiszen tényleg sokat tett értünk. De vajon tényleg önzetlen volt? Vagy csak saját magának akart valamit bizonyítani?

Most itt ülök a régi gyerekszobámban, és nézem a falon a régi okleveleket. Vajon mi lett volna belőlünk, ha hagy minket szabadon választani? Vajon lehet-e egyszerre szeretni és birtokolni valakit?

Ti mit gondoltok? Lehet egy anya szeretete egyszerre önzetlen és önző is? Vagy csak mi látjuk rosszul az egészet?