Álmaim otthona helyett romok és viharok: Egy anyai lélek küzdelmei
– Marci, kérlek, ne dobd el megint azt a bögrét! – kiáltottam, miközben a konyhapadlón szétfröccsent kakaófoltokat törölgettem. A fiam, Marci, dacosan nézett rám, szemeiben az a makacs fény csillogott, amitől egyszerre lettem dühös és kétségbeesett. Még csak öt éves, de már most úgy érzem, mintha egy egész hadsereggel harcolnék nap mint nap.
Gyerekkoromban, amikor még a nagymamámnál töltöttem a nyarakat Szegeden, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer nekem is lesz egy nagy, boldog családom. A plüssmacikat sorba ültettem a kertben, mintha igazi gyerekeim lennének. Elképzeltem, hogy majd egy szép kis házban élek, ahol mindenki nevet és szeret. A valóság azonban egészen más arcát mutatta.
Amikor Gáborral megvettük ezt a házat Kecskemét szélén, tele voltam reménnyel. A hirdetésben „felújítandó” szerepelt, de én csak a lehetőségeket láttam: tágas kert, öreg diófa, csipkés ablakok. Az első hónapban még együtt festettük a falakat, nevettünk a festékpöttyökön az orrunkon. De aztán jöttek a repedések – nem csak a falakon, hanem köztünk is.
Marci születése után minden megváltozott. Az első hónapokban még próbáltam megfelelni az anyaság minden elvárásának: házi koszt, tiszta ruha, mosolygós anya. De Marci más volt, mint a többi gyerek. Hamar rájöttem, hogy nem lehet csak úgy elaltatni, nem lehet csak úgy megetetni. Dührohamai voltak, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta. Az óvónő is szólt már: „Lehet, hogy érdemes lenne szakemberhez fordulni.”
Gábor egyre többet dolgozott – vagy csak menekült otthonról? Egyre gyakrabban jött haza késő este, fáradtan és ingerülten. Egyik este, amikor Marci megint hisztizett a vacsoránál, Gábor felcsattant:
– Nem lehetne végre rend ebben a házban? Miért nem tudod kezelni őt?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Én? Én vagyok a hibás? Hiszen mindent megteszek! De csak annyit mondtam:
– Próbálom…
Aznap este sírva aludtam el. A plafon repedéseit bámultam, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vagyok elég jó anya?
A következő hetekben minden nap egy újabb harc volt. Marci reggelente nem akart oviba menni. Sikított, rugdosott, könyörgött. Az óvónők már csak sajnálkozva néztek rám. Egyik délután az egyikük félrehívott:
– Juditka, látjuk rajtad is a fáradtságot… Nem gondolkoztatok még azon, hogy segítséget kérjetek?
Hazafelé Marci csendben ült az autóban. Néha rápillantottam a visszapillantó tükörben: olyan kicsi volt és védtelen. Vajon ő is szenved? Vagy csak én érzem így?
Otthon újabb meglepetés várt: beázott a plafon. A fürdőszobában csöpögött a víz, a csempe alatt penész foltok jelentek meg. Felhívtam Gábort:
– Megint beázott…
– Majd hétvégén megnézem – mondta fásultan.
De hétvégén sem történt semmi. Gábor inkább elment horgászni az öccsével.
Egyik este Marci odabújt hozzám:
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
A kérdése mellbe vágott. Próbáltam mosolyogni:
– Nem vagyok szomorú, csak fáradt.
De Marci nem hagyta annyiban:
– Szeretnéd, ha jó lennék?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az anyaság nem mindig olyan, mint amilyennek elképzeled.” Akkor még nem értettem ezt igazán.
A következő héten elmentünk egy gyermekpszichológushoz Szegedre. A váróban ülve Marci az ölembe bújt. A doktornő kedvesen beszélgetett vele, rajzoltatott vele házat és családot. Hazafelé csendben ültünk az autóban.
– Anya – szólalt meg halkan Marci –, ha meggyógyulok, akkor boldog leszel?
Könnyek szöktek a szemembe.
Azóta próbálok türelmesebb lenni – magammal is. Néha sikerül nevetni Marcival egy-egy vicces mesén vagy együtt sütni palacsintát. De vannak napok, amikor úgy érzem: összeroppanok.
A ház továbbra is omladozik körülöttünk; a kertben már derékig ér a gaz. Gáborral alig beszélünk egymással – mintha két idegen lennénk ugyanabban az ágyban.
Mégis minden reggel újra felkelek. Mert hiszem: egyszer talán tényleg lesz egy otthon ebből a házból – és talán magamból is újra anya leszek.
Vajon más is érzi néha úgy, hogy elveszett ebben az egészben? Hogy az álmaink néha romok között hevernek – de talán mégis érdemes értük küzdeni?