Álom a Szabadságról: Egy Magyar Fiatalpár Küzdelme a Családi Közöny Ellen
– Nem bírom tovább, Gergő! – Dóra hangja remeg, ahogy a konyhaasztalra csapja a csekkeket. – Már megint mínuszban vagyunk, és anyád csak annyit mondott, hogy „majd megoldjátok”. Hát mikor lesz vége ennek?
A szívem összeszorul. Nézem a feleségemet, ahogy könnyekkel küszködik, és érzem, hogy minden egyes szóval egyre mélyebbre süllyedek a tehetetlenség mocsarában. Pedig amikor három éve összeköltöztünk, azt hittem, végre szabadok leszünk. Azt hittem, ha elhagyom a kisvárosi otthonomat és Budapestre jövök tanulni, majd dolgozni, minden más lesz. De a valóság más: az albérlet ára az egekben, a fizetésünk alig elég a hónap végéig, és amikor segítségre lenne szükségünk, mindenki hátat fordít.
Anyám, Katalin, mindig is erős asszony volt. Apám halála után egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Rékát. Amikor megörökölte azt a tágas belvárosi lakást a nagymamától, azt gondoltam, talán egyszer majd nekünk is jut belőle valami. De amikor Dórával összeházasodtunk és szóba hoztam, hogy esetleg beköltözhetnénk egy szobába – vagy legalább bérbe adhatná nekünk kedvezményesen –, csak legyintett.
– Gergő, nem lehet mindent tőlem várni! Neked is meg kell tanulnod önállóan boldogulni – mondta hidegen.
Akkor még hittem neki. Hittem abban, hogy ez csak egy próba, hogy majd ha látja, mennyire igyekszünk, megenyhül. De most itt ülök Dórával egy penészes zuglói garzonban, ahol télen a falak is átfagynak, és azon gondolkodom, hogyan fogjuk kifizetni a villanyszámlát.
– Miért nem kérsz kölcsön Rékától? – kérdezi Dóra halkan.
– Tudod jól, hogy ő sem áll jobban. A két gyerek mellett alig bírják fizetni a saját lakásukat – sóhajtok.
Dóra feláll, az ablakhoz megy. Nézi az esőt, ami lassan csorog le az üvegen. – Néha úgy érzem, mintha mindenki csak magára gondolna ebben a családban. Mintha mi nem is számítanánk.
Nem tudok mit mondani. Eszembe jutnak a gyerekkori karácsonyok: anyám mindig mindent megvont magától értünk. Most mégis úgy érzem, mintha idegenek lennénk egymásnak.
Egy héttel később anyámhoz megyek. A lakásban csend van; csak a régi falióra kattogása hallatszik. Anyám épp teát főz.
– Mi járatban vagy? – kérdezi anélkül, hogy rám nézne.
– Anya… bajban vagyunk Dórával. Nem tudjuk kifizetni az albérletet. Ha csak egy kis időre beengednél minket… vagy kölcsön adnál pár tízezret…
Anyám leteszi a csészét. – Gergő, én is nehéz helyzetben vagyok. A rezsi itt is sokba kerül. És különben is: felnőttél már. Nem lehet mindig hozzám futni.
– De anya…
– Elég volt! – vág közbe élesen. – Nem fogom tönkretenni magam miattatok!
Kimegyek az ajtón. A lépcsőházban érzem csak igazán: mintha minden remény kihunyt volna bennem.
Otthon Dóra vár. – Mit mondott?
– Semmit – felelem halkan.
Aznap este összeveszünk. Dóra sírva fakad: – Miért nem tudsz kiállni magadért? Miért hagyod, hogy így bánjanak velünk?
Nem tudok válaszolni. Csak ülök az ágy szélén és bámulom a sötét plafont.
Másnap reggel munkába indulok. A buszon mellettem ül egy idős férfi; hallom, ahogy telefonon beszél a lányával: „Persze kislányom, gyertek csak át hétvégén! Sütök valami finomat.” Összeszorul a szívem. Vajon mi hol rontottuk el? Miért nem tudunk mi is így összetartani?
A munkahelyen is mindenki fáradt és ideges. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa odasúgja: – Te is érzed néha úgy, hogy ebben az országban mindenki csak túlélni próbál?
Hazafelé menet elhatározom: nem adom fel. Dórával leülünk beszélgetni.
– Talán el kellene költöznünk vidékre – mondom halkan. – Ott olcsóbb az élet.
Dóra bólint. – De akkor végleg elvágjuk magunkat mindenkitől?
– Talán már most is el vagyunk vágva – felelem keserűen.
Végül úgy döntünk: keresünk egy kisebb albérletet vidéken. Nehéz döntés; fáj itthagyni mindent, amit eddig felépítettünk Budapesten. De nincs más választásunk.
Az utolsó este még egyszer elmegyek anyámhoz. Megállok az ajtó előtt; hallom bentről a tévé hangját. Nem csöngetek be.
Hazafelé azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire önzővé váltunk mindannyian? Vagy csak túl nehéz lett az élet ahhoz, hogy egymásra is jusson időnk és energiánk?
Most itt ülök Dórával egy új városban, egy apró lakásban. Minden új és bizonytalan – de legalább együtt vagyunk.
Vajon tényleg így kell lennie? Ennyire nehéz ma Magyarországon fiatal házasként boldogulni? Ti mit tennétek a helyemben?