Álomotthonból rémálom: Amikor a szomszédok pokollá teszik az életünket

– Már megint itt vannak! – kiáltott fel Zsófi, a feleségem, miközben az ablakhoz rohant. A rendőrautó kék villogója visszaverődött a nappali falán, mintha csak egy rossz filmben lennénk. A gyerekek, Bence és Lili, összerezzentek a kanapén. Én csak ültem az asztalnál, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hogy jutottunk idáig?

Amikor három éve beköltöztünk ebbe a csendes zuglói utcába, azt hittük, végre megtaláltuk az otthonunkat. A ház régi volt, de tele lehetőséggel, a kertben orgonabokrok, a szomszédok – legalábbis elsőre – kedvesnek tűntek. Különösen Károly bácsiék, akik már negyven éve laktak mellettünk. Az első hónapokban még süteményt is hoztak át, és segítettek beállítani a kazánt.

Aztán beköltözött a másik oldalra az új család: Gábor és Erika két kamaszfiúval. Már az első hétvégén hangos zene szólt hajnalig, de legyintettünk – fiatalok, biztos ünnepelnek. Csakhogy ez nem egyszeri alkalom volt. Hét közben is dübörgött a basszus, az udvaron sörösdobozok hevertek, és egyre gyakrabban hallottuk, ahogy veszekednek. Egy este Lili sírva jött át hozzánk: „Apa, félek! A bácsi megint kiabál.”

Próbáltam beszélni Gáborral. Udvariasan kopogtam át.
– Szia, Gábor! Ne haragudj, hogy zavarok…
– Mi van? – vágott közbe ingerülten.
– Csak annyit szeretnék kérni, hogy este tíz után kicsit halkabban legyenek… A gyerekek nem tudnak aludni.
– Ez nem óvoda! – vágta rá, majd becsapta az ajtót.

Innentől kezdve minden rosszabb lett. Egyik este valaki kavicsokat dobált át a kertünkbe. Másnap reggel festékszóróval firkálták össze a kerítésünket: „KÖLTÖZZETEK!” Zsófi sírva fakadt. Én dühösen hívtam fel a közös képviselőt, de csak annyit mondott: „Sajnos ez magánügy.”

A rendőrséget először akkor hívtuk ki, amikor Gábor fia részegen randalírozott az utcán és betörte a postaládánkat. A rendőrök vállat vontak: „Fiatalok, előfordul.” De aztán egyre gyakrabban kellett hívni őket: éjszakai ordibálás, fenyegető üzenetek az autónk szélvédőjén, egyszer még egy döglött galambot is bedobtak hozzánk.

A gyerekek féltek kimenni a kertbe. Zsófi depressziós lett, én pedig egyre feszültebb voltam. Minden reggel úgy keltem fel, hogy vajon ma mi vár ránk? Egy nap Bence azt mondta: „Apa, miért nem költözünk el innen? Ez már nem otthon.”

A családi vacsorákból veszekedések lettek. Zsófi szerint én túl engedékeny vagyok, én viszont úgy éreztem, ha visszaütök, csak olajat öntök a tűzre. Egy este Károly bácsi is átjött:
– Fiam, én már láttam ilyet. Ezek nem fognak megváltozni. De ne hagyd, hogy tönkretegyék az életed!

De mit tehettem volna? A rendőrség tehetetlen volt, a közös képviselő csak széttárta a karját. Az utcában mindenki tudta, mi folyik nálunk, de senki sem mert szólni – Gáborék fenyegetőztek mindenkivel.

Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy valaki megpróbálja betörni a hátsó ajtót. Zsófi remegve hívta a rendőrséget. Mire kiértek, már csak egy összetört virágcserép maradt a teraszon. Aznap reggel Zsófi összepakolt pár ruhát és elment anyukájához a gyerekekkel.

Ott maradtam egyedül az üres házban. Az orgonabokrok illata helyett csak a félelem maradt. Az álmaink szertefoszlottak – mindezt néhány méterre tőlünk élő emberek miatt.

Most itt ülök az ablakban és nézem az üres kertet. Vajon tényleg ennyire kiszolgáltatottak vagyunk egymásnak? Miért engedjük meg másoknak, hogy elvegyék tőlünk az otthonunkat? Ti mit tennétek a helyemben?