Álomotthonból Újrakezdés: Egy Esküvői Ajándék, Ami Mindent Megváltoztatott

– Ez most komoly, Anikó? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcsot forgattam a zárban. A friss házasságunk első napján álltunk ott, a szüleim által ajándékozott régi ház előtt, amelyről mindenki azt mondta, hogy igazi kincs. A férjem, Gábor, csendben figyelte az arcomat, mintha attól félne, hogy egy rossz szóval mindent elront.

– Nézd meg, milyen szép! – próbált anyám lelkesedni mögöttünk. – Itt nőttem fel, minden sarkában emlékek vannak.

Beléptünk. A dohos levegő azonnal megcsapott. A parketta nyikorgott a lábunk alatt, a falakon halvány foltok és repedések futottak végig. Gábor csak ennyit mondott halkan:

– Ez… hát… otthonos lesz. Idővel.

Az első napokban próbáltam elhinni, hogy minden rendben lesz. Festettünk, takarítottunk, bútorokat tologattunk. De ahogy múltak a hetek, egyre több gond bukkant fel: csőtörés a fürdőben, penész a hálóban, az ablakok huzatosak voltak. Egyik este Gábor fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.

– Anikó, ezt nem bírjuk sokáig. Minden pénzünk elmegy a javításokra. Nem erről álmodtunk.

– Tudom – suttogtam –, de nem mondhatjuk el anyáméknak. Megsértődnének.

A feszültség egyre nőtt köztünk. Gábor egyre többet dolgozott túlórában, én pedig esténként egyedül ültem a konyhában, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Egyik este anyám váratlanul beállított.

– Miért van ilyen hideg ebben a házban? – kérdezte szemrehányóan.

– A kazán megint elromlott – feleltem fásultan.

– Hát nem tudtok semmit megcsinálni? Bezzeg apád idejében… – kezdte, de ekkor Gábor közbevágott.

– Néni, mi mindent megpróbálunk. De ez a ház… több gondot okoz, mint örömet.

Anyám arca elkomorult. – Ha nem tetszik, el is lehet menni! – csattant fel.

Aznap este Gábor és én összevesztünk. Ő azt mondta, költözzünk albérletbe, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy ne adjuk fel. Úgy éreztem, ha most kiszállunk, cserbenhagyom a családomat és magamat is.

A következő hetekben már alig beszéltünk egymással. Egyik reggel Gábor csak annyit mondott:

– Anikó, én így nem tudok élni. Vagy együtt oldjuk meg ezt az egészet, vagy külön folytatjuk.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem a ház számít igazán, hanem mi ketten. Aznap este leültem vele.

– Gábor – kezdtem sírva –, félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól is, hogy csalódást okozok anyáméknak. De leginkább attól félek, hogy ebben a házban örökre boldogtalanok leszünk.

Gábor átölelt. – Nem kell mindenkinek megfelelned. Én veled akarok lenni, bárhol is vagyunk.

Másnap reggel elmentünk anyámékhoz. Elmondtuk nekik mindent: a problémákat, a veszekedéseket, a félelmeinket. Anyám először sírt, aztán végül csak ennyit mondott:

– Azt hittem, ezzel segítek nektek. Nem tudtam, hogy ennyi gond van vele.

Apám csendben megszorította a kezemet. – Néha az újrakezdéshez el kell engedni a múltat.

Végül úgy döntöttünk: eladjuk a házat és veszünk egy kisebbet valahol a város szélén. Nem volt könnyű döntés – sok könny és vita árán született meg –, de végre úgy éreztem: együtt hoztuk meg.

Az új otthonunkban minden más lett. Nem volt tökéletes – néha még most is hiányzik a régi ház hangulata –, de végre újra egymásra találtunk Gáborral. Megtanultam: nem az számít, mit várnak tőlünk mások vagy milyen ajándékot kapunk az élettől; csak az számít, hogyan tudunk együtt továbbmenni.

Vajon hányan élnek még ma is olyan otthonban vagy kapcsolatban, amit valójában már rég el kellett volna engedniük? Ti mit tennétek a helyemben?