Amíg Bence a virtuális világban él – Egy magyar család küzdelme a valósággal

– Bence! Megint egész nap csak játszol? – kiáltottam be a nappaliba, miközben a konyhában próbáltam elnyomni a sírást. A gyerekek, Hanna és Ádám, már régóta nem kérdezik, mikor megyünk kirándulni vagy mikor játszik velük apa. Tudják, hogy apa mostanában mindig fáradt vagy „elfoglalt”.

A hűtő ajtaját becsaptam – üres volt, csak néhány tojás és egy doboz tej árválkodott benne. A fizetés még egy hét múlva jön, de már most számolgatnom kell minden forintot. A boltban ismerősen néz rám az eladó néni: „Réka, minden rendben otthon?” – kérdezi halkan. Csak bólintok, de érzem, hogy mindjárt elsírom magam.

Este van. Bence fejhallgatóval ül a gép előtt, ujjai villámgyorsan mozognak a billentyűzeten. Néha felnevet, néha dühösen felkiált: „Ez csalás volt!”. Én közben a mosogatógépet pakolom, Hanna matek háziját ellenőrzöm, Ádámnak mesét olvasok. Egyedül vagyok ebben az egészben.

– Bence, beszélnünk kellene – próbálkozom újra.
– Most nem jó, Réka! Látod, hogy meccsben vagyok! – vágja rá ingerülten.

A szívem összeszorul. Hol van az a férfi, akivel tíz éve összekötöttem az életem? Hol van az az apa, aki még tavaly együtt focizott Ádámmal a parkban?

Az éjszaka közepén felébredek. Bence még mindig a gép előtt ül. Odamegyek hozzá.
– Szeretlek, de így nem mehet tovább – mondom halkan.
– Tudom… csak most ez segít kikapcsolni – motyogja maga elé.

Másnap reggel Hanna sírva jön hozzám:
– Anya, miért nem játszik velem apa?
Nem tudok mit mondani. Csak átölelem.

A munkahelyemen is egyre nehezebb. Fáradt vagyok, hibázom. A főnököm, Judit néni félrehív:
– Réka, minden rendben? Nagyon le vagy törve mostanában.
Elmondom neki az igazat. Meglepően megértő:
– Tudod, sok család küzd ezzel mostanában. De magadra is vigyáznod kell!

Hazafelé a buszon nézem az embereket. Vajon hányan rejtik el a mosoly mögött ugyanazt a fájdalmat?

Este újra próbálkozom:
– Bence, kérlek… beszéljünk! Nem bírom már egyedül!
– Mit akarsz tőlem? Nem én akartam elveszíteni az állásomat! – kiabál rám.
– De én sem! És most mindent nekem kell csinálnom! – tör ki belőlem.
A gyerekek ijedten bújnak össze a szobájukban.

Aznap este Bence nem ül le játszani. Csöndben ülünk egymás mellett a kanapén.
– Sajnálom – mondja végül halkan. – Nem tudom, hogyan tovább…
– Segítek neked – mondom neki könnyes szemmel. – De kérlek, próbáld meg te is!

Másnap Bence elmegy sétálni Ádámmal. Hanna is csatlakozik hozzájuk. Évek óta először érzem azt, hogy talán van remény.

De tudom: hosszú út áll előttünk. Minden nap harc lesz – nem csak a pénzért, hanem egymásért is.

Néha azon gondolkodom: vajon hány család él át hasonlót Magyarországon? Hány nő cipeli egyedül a terheket? És vajon képesek vagyunk-e újra egymásra találni, vagy végleg elveszítjük egymást?