Amikor a Betegség Feltárja a Család Titkait: Egy Apa Lelke a Széthullás Szélén
– Hol van anya? – kérdezte Anna remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A reggeli kakaó kihűlt előtte, én pedig csak bámultam a fehér bögrét, mintha abban keresném a választ.
– Nem tudom, kicsim – suttogtam végül, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Katalin előző este még megölelt minket, aztán reggelre eltűnt. Nem hagyott üzenetet, nem vitt magával semmit, csak a csendet és a bizonytalanságot.
Az első napokban azt hittem, mindjárt visszajön. Hogy csak el kellett mennie valahova, talán összevesztünk valamin, amit én már el is felejtettem. De ahogy múltak a hetek, és Katalin nem jelentkezett, egyre inkább éreztem: valami végleg megváltozott.
A családunk széthullott. Anyám minden nap hívott: – Zoltán, nem lehet, hogy csak… valami baja van? – kérdezte aggódva. A szomszédok suttogtak, Anna pedig egyre csendesebb lett. Az iskolában panaszkodtak rá, hogy álmodozik órán, nem figyel.
Aztán jött az a bizonyos éjszaka. Anna lázas volt, remegett, alig kapott levegőt. Rohantam vele az ügyeletre, ahol az orvosok vért vettek tőle. – Lehet, hogy valami örökletes betegség – mondta egy fiatal doktornő. – Szükségünk lenne mindkét szülő vércsoportjára.
– Az enyém A pozitív – mondtam automatikusan. – Az anyjáé B negatív.
Pár nap múlva visszahívtak. Az orvos zavartan nézett rám: – Zoltán úr… Sajnálom, de… Ön nem lehet Anna vér szerinti apja.
A világ megállt egy pillanatra. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni a szavakat. Anna rám nézett: – Miért sírsz, apa?
Hazafelé menet csak hallgattunk. Otthon leültem Annával szemben.
– Kicsim… lehet, hogy most furcsa dolgokat fogsz hallani tőlem. De szeretlek. Mindennél jobban.
Anna csak bólintott. Láttam rajta: ő is érzi, hogy valami végleg megváltozott.
Az elkövetkező hetekben próbáltam megtalálni Katalint. Felhívtam minden közös ismerősünket, írtam neki e-maileket, üzeneteket a Facebookon. Semmi válasz. Végül elmentem az anyósomhoz.
– Erzsi néni… kérem… mondja el az igazat! – könyörögtem.
Az idős asszony sokáig hallgatott, majd könnyes szemmel megszólalt:
– Zoltán fiam… Katalin már régóta szenvedett. Félt attól, hogy elveszíti Annát… Tudta, hogy nem te vagy az apja. De te voltál az egyetlen férfi az életében, aki igazán szerette őt.
– Ki az apja? – kérdeztem rekedten.
– Egy régi barátja… Gábor. De ő már rég külföldön él.
Hazamentem és órákig ültem a sötétben. Anna odabújt mellém.
– Te vagy az apukám – mondta halkan.
Ettől a pillanattól kezdve minden más lett. Meg kellett tanulnom újraépíteni magunkat. Anna betegsége szerencsére gyógyítható volt, de minden orvosi vizsgálat emlékeztetett arra: nem vagyok a vér szerinti apja. Mégis én vittem iskolába, én segítettem neki leckét írni, én vigasztaltam éjszakánként.
A faluban persze hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem: – Látod azt a Zolit? Nem is az övé az a gyerek…
Volt olyan nap is, amikor legszívesebben elmenekültem volna mindentől. De Anna miatt maradtam. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.
Egy este Anna megkérdezte:
– Apa… ha anya visszajönne, te haragudnál rá?
Sokáig gondolkodtam a válaszon.
– Nem tudom, kicsim. Talán igen… talán nem. De azt tudom: te mindig az én lányom maradsz.
Most itt ülök, tizenhat év után egyedül egy kisvárosi lakásban Annával. Néha még mindig keresem Katalint az utcán járva; néha azt képzelem, egyszer majd visszajön és mindent elmagyaráz.
De vajon képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik összetörték a szívünket? És vajon tényleg csak a vér számít egy családban?
Ti mit tennétek a helyemben?