Amikor a bizalom elvész: Egy házasság romjai között
– Miért nem mondtad el, hogy már nem szeretsz? – kérdeztem Gábortól, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal görcsösen markolva a bögrét. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak a szívem zakatolását akarta volna túlharsogni. Gábor a szemembe sem nézett, csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a választ.
– Nem tudom – suttogta végül. – Azt hittem, majd elmúlik.
Ez volt az a pillanat, amikor minden összeomlott bennem. Tizenöt év házasság, két gyerek, közös lakás Zuglóban, családi nyaralások Balatonon – mindez most egyetlen mondatban foszlott semmivé. Azt hittem, ismerem őt. Azt hittem, ismerem magamat is.
Az utóbbi években valami megváltozott közöttünk. Gábor egyre később járt haza, mindig fáradt volt, és ha szóltam hozzá, csak hümmögött vagy a telefonját nyomkodta. Eleinte azt hittem, a munka miatt van – hiszen az építkezésen mindig sok a gond –, de aztán egyre több apró jel tűnt fel: idegen parfüm illata a kabátján, titkos üzenetek a telefonján, amiket gyorsan törölt. Egy este aztán megtaláltam az üzeneteket is: „Várlak ma este is…” – írta neki valaki, akit csak „Krisztának” nevezett.
Nem konfrontálódtam rögtön. Napokig magamban őrlődtem. Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre korábban? A gyerekek miatt próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De belül már minden darabokra hullott.
Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem Gáborral beszélgetni. A hangom remegett:
– Szereted még Krisztát?
Gábor először tagadott, aztán csak annyit mondott:
– Nem tudom. Vele más vagyok. Nem érzem magam annyira elveszettnek.
Ez fájt a legjobban. Hogy valaki mással tud önmaga lenni, velem pedig csak árnyék. De miért? Hiszen én mindent megtettem: dolgoztam, főztem, takarítottam, neveltem a gyerekeket, támogattam őt mindenben. Mikor lettem én is csak egy bútordarab az életében?
Anyám szerint mindent meg kell bocsátani egy családért. – Az apád is félrelépett egyszer – mondta halkan –, de én nem hagytam el. A család fontosabb.
De én már nem tudtam úgy nézni Gáborra, mint régen. Minden érintése idegen volt. Minden szava üresen kongott.
A barátnőm, Zsuzsa szerint viszont én is hibás vagyok.
– Nem figyeltél rá eléggé – mondta egyszer egy pohár bor mellett. – Mindig csak a gyerekekkel foglalkoztál meg a munkával. A férfiaknak is kell a törődés.
Ez igaz lenne? Tényleg én toltam el magamtól? Vagy csak kifogásokat keresünk mindannyian?
A gyerekek semmit sem értettek az egészből. Anna csak annyit kérdezett egyik reggel:
– Anya, miért sírsz mindig?
Nem tudtam mit mondani neki. Hogy magyarázzam el egy tízévesnek, hogy az apja már nem szeret engem? Hogy magyarázzam el magamnak?
A válás gondolata először ijesztő volt. Mit fog szólni a család? Mit szólnak majd a szomszédok? De aztán rájöttem: nem élhetek tovább hazugságban. Nem akarom, hogy a lányaim azt tanulják meg tőlem, hogy mindent el kell viselni egy kapcsolatban.
A válóper maga volt a pokol. Gábor ügyvédet fogadott, én meg próbáltam mindent békésen intézni. A gyerekek miatt is. De minden tárgyalás után úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor elköltözött. Üres lett a lakás. Minden reggel hiányzott valami – még az is, ahogy morogva kereste a kulcsait.
Azóta eltelt két év. Még mindig fáj néha. De már tudok nevetni is. Anna és Lili jól vannak – bár néha kérdezik, mikor jön vissza apa.
Most már tudom: a hűtlenség sosem csak egyik fél hibája. Mindketten elvesztettük egymást valahol útközben. Talán ha többet beszélgetünk… Talán ha jobban figyelünk egymásra…
De vajon lehet-e újrakezdeni valaha teljes szívvel? Meg lehet-e bocsátani önmagunknak is? Ti mit gondoltok erről?