Amikor a segítség fáj: Az én áldozatom és csalódásom története
– Miért kell mindig neked mindent elrontanod, Zsófi? – csattant fel Anna hangja, ahogy a konyhaasztalra csapta a bögrét. A tea kilöttyent, és végigfolyt az asztalon. Én csak álltam ott, a kezem remegett, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Megint én voltam a hibás. Mindig én.
Gyerekkorunk óta így ment ez. Anna volt az okosabb, a szebb, a tehetségesebb – legalábbis anya szerint. Én voltam a csendes, a háttérben meghúzódó nővér, aki mindent megtett, hogy Anna előtt sima legyen az út. Amikor apánk meghalt, anyánk teljesen összetört. Akkor döntöttem el: nekem kell erősnek lennem. Feladtam az álmaimat, hogy Annát támogassam. Zongorázni akartam tanulni, de inkább elmentem dolgozni a helyi pékségbe, hogy legyen pénz Annának különórákra.
Az évek teltek, Anna egyetemre ment Budapestre. Én maradtam otthon anyával, gondoskodtam róla, fizettem a számlákat. Anna ritkán jött haza, de amikor igen, mindig hozott valami újabb problémát: szakítás, vizsgadrukk, pénzgondok. Mindig én oldottam meg. Egy idő után már nem is kérdezte meg, hogy vagyok. Csak mesélt magáról, panaszkodott, majd visszament a fővárosba.
Aztán jött az a bizonyos este. Anna sírva hívott fel: „Zsófi, bajban vagyok! Elvesztettem az ösztöndíjat, nem tudom kifizetni az albérletet!” Anya már aludt, én pedig zokogva számoltam össze az utolsó forintokat is. Másnap reggel utaltam neki mindent, ami maradt. A saját számlám üres lett.
Hetekkel később Anna hazajött. Fáradt voltam, kimerült – de ő csak panaszkodott. Amikor megemlítettem neki, hogy talán nekem is járna egy kis pihenés, rám förmedt:
– Te sosem érted meg, milyen nehéz nekem! Mindig csak magaddal vagy elfoglalva!
Ott tört el bennem valami. Felkiáltottam:
– Magammal? Anna, egész életemben csak érted éltem! Mindent feladtam miattad! Tudod egyáltalán, hány éjszakát sírtam végig miattad?
Anna csak nézett rám döbbenten. Aztán vállat vont.
– Nem kértelek rá.
Ez volt az a mondat, ami örökre beleégett a lelkembe. Nem kértelek rá.
Aznap este órákig ültem a sötét szobában. Anyám bejött hozzám.
– Mi történt köztetek? – kérdezte halkan.
– Semmi – feleltem. – Csak rájöttem valamire.
Anyám leült mellém az ágyra.
– Tudod, Zsófi… mindig is csodáltalak azért, amit Annáért tettél. De néha azt érzem, mintha elfelejtetted volna: neked is van életed.
Nem válaszoltam. Csak bámultam ki az ablakon a sötét udvarra.
Másnap reggel Anna már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Köszi mindent.” Ennyi.
A napok teltek, én pedig egyre üresebbnek éreztem magam. A pékségben dolgoztam tovább, de már nem tudtam mosolyogni a vevőkre. Egyik este Marika néni – aki minden reggel nálunk vette meg a kiflit – megszólított:
– Zsófikám, olyan szomorú vagy mostanában. Mi bánt?
Először csak legyintettem, de aztán kirobbant belőlem minden: sírtam, meséltem Annáról, anyáról, az egész életemről.
Marika néni megsimogatta a kezem.
– Tudod, drága lányom… néha muszáj magadra is gondolni. Ha mindig csak másokat teszel boldoggá, te ki fog boldoggá tenni?
Hazamentem és sokáig gondolkodtam ezen. Elővettem a régi zongorakottáimat – porosak voltak már régóta. Leültem a régi pianínóhoz és játszani kezdtem. Először bizonytalanul mentek az ujjaim a billentyűkön, de aztán egyre bátrabb lettem. A zene lassan betöltötte a szobát – és mintha egy kicsit engem is megtöltött volna élettel.
Azóta minden este játszom egy kicsit magamnak. Anna ritkán jelentkezik – csak akkor hív fel, ha pénz kell vagy bajban van. Már nem rohanok rögtön segíteni. Próbálom megtalálni önmagamat – azt a Zsófit, aki valaha álmodott valamiről.
Néha még mindig bűntudatom van: önző vagyok? Rossz testvér lettem? De aztán eszembe jut Marika néni szava: ha én nem teszem boldoggá magamat, ki fogja?
Ti mit gondoltok? Meddig kell másokat előtérbe helyezni? Hol van az egészséges határ önfeláldozás és önmegvalósítás között?