Amikor a Sors Kegyetlen Játékot Űz: Anna és Dániel Széttört Álmai

– Anna, kérlek, ne menj el! – Dániel hangja remegett, ahogy a kórházi ágy szélén ültem, és próbáltam elhinni, hogy ez tényleg velem történik. Az orvosok épp most mondták el, hogy Dániel soha többé nem fog járni. Egy pillanatra minden megszűnt körülöttem: csak az ő szemeit láttam, tele fájdalommal és kétségbeeséssel.

Pedig nem is olyan régen még együtt álmodoztunk a jövőről. A gimnáziumban ismertük meg egymást, a ballagás után már együtt terveztük az életünket. Mindketten Budapestre akartunk költözni, egy kis albérletbe a Blaha környékén, ahol majd esténként összebújva nézzük a város fényeit. Dániel mérnöknek készült, én pedig tanár szerettem volna lenni. A szüleink nem voltak elragadtatva a terveinktől – főleg az enyémek –, de mi hittünk abban, hogy együtt bármit legyőzünk.

Azon az estén, amikor minden megváltozott, épp hazafelé tartottunk egy baráti összejövetelről. Dániel vezetett, én pedig a kedvenc dalunkat énekeltem neki. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy sötét útszakasz, egy hirtelen felbukkanó autó – és már csak a mentők szirénájára emlékszem. Azóta minden napom egy végtelen rémálomnak tűnik.

A kórházban töltött hetek alatt Dániel teljesen megváltozott. Eleinte próbált erős maradni miattam, de ahogy teltek a napok, egyre inkább bezárkózott. Az anyukája, Márta néni mindennap ott volt mellette, és egyre gyakrabban nézett rám vádlóan. Egyik este, amikor épp hazaindultam volna, félrehívott a folyosón.

– Anna, gondolkozz el rajta, hogy mi lenne a legjobb Dánielnek. Mostantól más élet vár rá. Nem biztos, hogy neked ezt kellene végigcsinálnod vele – mondta halkan, de éreztem a szavai mögött rejlő haragot.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Vajon tényleg önző vagyok, ha maradni akarok mellette? Vagy épp az lenne önzés, ha elhagynám most, amikor a legnagyobb szüksége van rám? Otthon anyukám is csak annyit mondott: – Anna, gondolj magadra is! Nem áldozhatod fel az egész életedet.

De hogyan tudnék nélküle élni? Hiszen minden álmom hozzá kötöttem. Minden reggel azzal keltem fel, hogy egyszer majd közös otthonunk lesz, gyerekeink születnek… Most viszont minden bizonytalanná vált.

A rehabilitációs időszak alatt Dániel egyre inkább elutasított. Már nem akart beszélgetni a jövőről, sőt néha még rám sem nézett. Egyik délután, amikor bevittem neki a kedvenc könyvét – Kosztolányi Dezsőtől az Édes Annát –, csak annyit mondott:

– Minek hoztad ezt? Már semmi értelme olvasni.

– Dániel… kérlek… – próbáltam közelebb húzódni hozzá.

– Menj haza, Anna! Nem akarom, hogy így láss! – kiabált rám először életében.

A szívem darabokra tört. Otthon órákig bámultam ki az ablakon. A barátaim próbáltak vigasztalni, de senki sem értette igazán, min megyek keresztül. Egyedül voltam a fájdalmammal és a döntésemmel.

Közben az egyetem is elkezdődött. Próbáltam beilleszkedni az új közegbe, de mindenhol Dánielt kerestem: a folyosón, az előadóban… Minden fiúban őt láttam. Egyik este egy csoporttársam, Gábor megkérdezte:

– Miért vagy mindig ilyen szomorú?

Nem tudtam válaszolni. Hogy mondjam el valakinek azt az űrt, amit csak Dániel tudna betölteni?

Hónapok teltek el így. Néha meglátogattam Dánielt, de már csak udvariasságból fogadott. Egyik alkalommal Márta néni is ott volt.

– Anna, engedd el őt! – mondta határozottan. – Dánielnek most másra van szüksége. Olyanra, aki nem emlékezteti arra az életre, amit elveszített.

Hazafelé azon gondolkodtam: talán tényleg igaza van. Talán én vagyok az akadálya annak, hogy Dániel új életet kezdjen.

Egy este aztán kaptam tőle egy üzenetet: „Anna, kérlek… ne gyere többet.”

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Reggel anyukám csak annyit mondott: – Most már tényleg ideje magadra gondolnod.

Azóta eltelt két év. Az egyetemet lassan befejezem, és tanítani fogok egy zuglói általános iskolában. Néha még mindig eszembe jut Dániel: vajon boldog-e? Megtalálta-e azt az új életet, amit én már nem tudtam neki megadni?

Sokszor kérdezem magamtól: vajon jól döntöttem? Lehetett volna másképp? Vagy tényleg csak ennyit engedett nekünk a sors?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt, ha valakit el kell engednünk ahhoz, hogy mindketten újra élhessünk?