Amikor a szív dönt: Egy szerelem súlya a magyar valóságban
– Ez nem lesz jó vége, Péter! – hallottam anyám hangját a konyhából, miközben az ablakon át figyeltem Annát, ahogy a kertben játszott a kutyánkkal. A hangja remegett az aggodalomtól, de inkább ítélkezés volt benne, mint féltés. – Egy ilyen lány mellett csak szenvedni fogsz. Gondolj bele, mit mondanak majd a rokonok!
A szívem összeszorult. Már hónapok óta tartott ez a huzavona. Amióta bemutattam Annát a családnak, mintha mindenki csak azt látta volna benne, hogy teltkarcsú. Nem azt, hogy mennyire kedves, mennyire okos, mennyire őszintén tud nevetni. Csak azt, hogy nem illik bele abba a képbe, amit anyám megálmodott nekem.
– Anya, én szeretem Annát – mondtam halkan, de határozottan. – És ha tényleg szeretsz engem, akkor ezt el kell fogadnod.
Anyám csak legyintett. – Majd meglátod, fiam. Az élet nem mese.
Az esküvőnk napján is éreztem a feszültséget. A templom előtt álltam öltönyben, izzadt tenyérrel, miközben apám odasúgta: – Még most sem késő meggondolni magad.
A barátaim közül is voltak, akik csak félmosollyal gratuláltak. – Hát, Péter, te aztán szereted a kihívásokat – mondta Gábor, régi osztálytársam.
De amikor Anna belépett a templomba fehér ruhában, minden kétely eltűnt. A szeme ragyogott, és ahogy rám nézett, tudtam: ez az én életem legjobb döntése.
A lakodalomban persze nem maradtak el a beszólások. Az egyik nagynéném odasúgta anyámnak: – Szegény fiú… hát ilyen menyasszonyt választott? – Mintha Anna nem is hallotta volna meg, de később a mosdóban könnyes szemmel nézett rám.
– Péter… biztos vagy benne? – kérdezte halkan.
– Soha nem voltam biztosabb semmiben – válaszoltam.
Az első évünk nehéz volt. Anna próbált beilleszkedni a családomba, de anyám minden alkalommal kritizálta: „Miért nem próbálsz meg egy kicsit odafigyelni magadra? Egy kis diéta nem ártana…” Anna ilyenkor csak mosolygott, de este sírva bújt hozzám.
A munkahelyemen is kaptam megjegyzéseket. – Te Péter, hogy bírod ezt? Nem félsz attól, hogy majd szégyenkezni fogsz mellette? – kérdezte egyszer az egyik kollégám.
De Anna mellett megtanultam máshogy látni a világot. Ő sosem panaszkodott. Mindig mosolygott az emberekre, segített mindenkinek. Amikor egyszer egy idős nénit átkísért az úton a piacon, az asszony megölelte: – Maga olyan jószívű! Bárcsak több ilyen ember lenne!
Aztán jött a hír: Anna babát vár. A családom először aggódott: „Biztos minden rendben lesz? Egy ilyen testalkatú nőnél nagyobb a kockázat…” De Anna végig kitartó volt. A terhesség alatt is dolgozott, nevetett, és amikor megszületett Lili lányunk, mindenki elolvadt tőle.
Anyám először csak távolról nézte az unokáját. De amikor Lili először mosolygott rá, valami megváltozott benne. Egy este odajött hozzám:
– Fiam… lehet, hogy tévedtem. Anna jó anya. És boldognak látlak titeket.
Anna is megbékélt lassan. Már nem sírt esténként. Lili születése után mintha mindenki rájött volna: nem számítanak a kilók vagy a külsőségek. Csak az számít, hogy szeretjük egymást.
De néha még most is eszembe jutnak azok a szavak: „Miért pont ő?” Vajon tényleg ennyire fontos mások véleménye? Vagy csak az számít igazán, hogy boldogok vagyunk együtt?
Ti mit gondoltok? Megéri harcolni a szerelemért akkor is, ha mindenki más ellenünk van?