Amikor a szív megfagy: Egy kimondatlan út története
– Miért nem szólsz semmit, Zsófi? – kérdezte anyám, miközben a húslevest kanalazta. Az asztalnál ültem, mellettem Gábor, a férjem, aki épp a telefonját nyomkodta. A lányom, Lilla, csendben piszkálta a krumplipürét. A családi ebéd vasárnaponként mindig ugyanaz: feszültség, elfojtott szavak, és egyre vastagabb falak közöttünk.
Nem tudtam válaszolni anyámnak. Mit mondhattam volna? Hogy már nem érzem magam otthon ebben a házban? Hogy Gáborral hónapok óta csak a gyerekek miatt beszélünk egymással? Hogy minden reggel úgy kelek fel, mintha egy idegen mellett ébrednék?
– Semmi bajom – hazudtam végül, és próbáltam elrejteni a remegést a hangomban.
Gábor felnézett a telefonjából. – Ha valami bajod van, mondd el – mondta halkan, de nem nézett rám. Tudtam, hogy ő is érzi: valami végleg megváltozott közöttünk.
Azt hiszem, az egész akkor kezdődött, amikor elvesztettem az állásomat tavaly ősszel. Addig azt hittem, erős vagyok, mindent kibírok. De amikor egyik napról a másikra feleslegessé váltam egy budapesti könyvelőirodában, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Gábor akkor még próbált vigasztalni, de hamar belefáradt az én szorongásaimba. Lilla is egyre zárkózottabb lett; tizenhat évesen már inkább a barátnőivel beszélte meg a gondjait.
A családunkban sosem volt divat kimondani az érzéseket. Anyám mindig azt mondta: „A problémákat nem kiteregetni kell, hanem megoldani.” De mi van akkor, ha már nem tudod megoldani? Ha csak ülsz az asztalnál, és úgy érzed, mindenki idegen?
Egy este Gábor későn jött haza. Nem kérdeztem semmit – már rég nem volt hozzá jogom. Ő sem kérdezte meg, hogy vagyok. Csak ledobta magát a kanapéra, bekapcsolta a tévét. Én pedig bementem Lilla szobájába.
– Minden rendben veled? – kérdeztem tőle halkan.
– Persze – felelte gyorsan, de nem nézett rám. A telefonját bámulta.
– Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem…
– Anya, hagyj már! – csattant fel. – Mindig csak kérdezel, de soha nem mondasz semmit magadról!
Ez úgy ütött szíven, mint egy pofon. Rájöttem: nem csak én vagyok magányos ebben a házban.
Másnap reggel Gábor kávét főzött. – Zsófi, beszélnünk kellene – mondta halkan.
– Miről? – kérdeztem vissza fáradtan.
– Rólunk. Arról, hogy mi lett velünk.
Leültem vele szemben az asztalhoz. – Szerinted van még értelme próbálkozni?
Sokáig hallgatott. – Nem tudom. Talán már túl késő.
A csend mindent betöltött közöttünk. Ekkor értettem meg igazán: amikor a szív megfagy, azt nem lehet csak úgy felolvasztani néhány jó szóval vagy egy közös vacsorával.
Aznap este anyám felhívott.
– Zsófi, ne hagyd tönkremenni a családodat! Gondolj Lillára!
– Anya, én is ember vagyok! Nem tudok tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne!
– Régen mi is átéltünk nehézségeket apáddal…
– De ti legalább szerettétek egymást! – kiáltottam rá sírva.
Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek: elveszve és védtelenül.
A következő hetekben Gábor és én próbáltunk beszélgetni. Elmentünk egy párterapeutához is – Katalinnak hívták –, de egyikünk sem volt igazán őszinte. Mindketten féltünk kimondani azt az egyetlen szót: válás.
Lilla egyre többet maradt ki este. Egyik nap rendőrségi hívás érkezett: verekedésbe keveredett egy buliban. Amikor érte mentem az őrsre, csak annyit mondott:
– Anya, sajnálom… Nem akartam bajt okozni.
Hazafelé sírtunk mindketten az autóban. Akkor először öleltük meg egymást hónapok óta.
Egy este Gábor összepakolt néhány ruhát.
– Elmegyek pár napra anyámhoz – mondta halkan.
Nem tartóztattam. Csak bólintottam.
Azóta ketten vagyunk Lillával. Próbáljuk újra megtanulni egymást szeretni. Néha sikerül, néha nem. De legalább már nem hazudunk magunknak.
Most itt ülök az üres nappaliban, és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy családot akkor is, ha már mindenki másfelé vágyik?