Amikor Anyám Hozzánk Költözött – Egy Család Újraírja a Határokat

– Már megint nem úgy csináltad a lecsót, ahogy szoktam! – csattant fel anyám, miközben a konyhapultnál állt, és kritikus szemmel nézte a vacsorát. A hangja éles volt, mint a kés, amivel a paprikát szeletelte. A gyomrom összeszorult, ahogy a férjem, Gábor, csendben elfordult, hogy ne lássa az arcomon átsuhanó dühöt és szégyent.

Hét hónapja költözött hozzánk anyám. Akkor azt hittem, ez lesz a legjobb megoldás mindannyiunknak. Ő már nem bírta egyedül a régi panelban Zuglóban, mi pedig úgy gondoltuk, hogy majd segítünk neki. De senki nem mondta el, mennyire nehéz lesz újra együtt élni valakivel, akit egész életemben próbáltam leválasztani magamról.

Az első hetekben mindenki igyekezett kedves lenni. Anyám próbált nem beleszólni mindenbe, én pedig próbáltam türelmesen venni a tanácsait. De aztán jöttek a hétköznapok: a reggeli kávé illata helyett anyám panasza töltötte be a lakást – „Miért nem veszel rendes kenyeret? Ez a magvas valami ehetetlen!” –, az esti csend helyett pedig a tévéből harsogó híradó, amit ő mindig túl hangosan nézett.

A gyerekeim, Zsófi és Marci, eleinte örültek a nagyinak. De hamar rájöttek, hogy most már nincs olyan, hogy este titokban csokit eszünk vagy hétvégén pizsamában reggelizünk. Anyám szerint rendnek kell lennie – „Aki így él, abból sosem lesz rendes ember!” –, és ezt naponta többször is elmondta nekik.

Gábor egyre többet dolgozott túlórában. Eleinte azt mondta, csak sok a munka az irodában, de tudtam, hogy menekül. Egy este, amikor már harmadszor szólt rá anyám, hogy „ne hagyja szanaszét a cipőit”, Gábor csak rám nézett fáradtan: – Meddig fog ez még tartani?

Nem tudtam válaszolni. Mert én sem tudtam. Minden nap egyre nehezebb lett. Anyám egész nap panaszkodott: fáj a lába, nem tud aludni, unja magát. Én próbáltam mindent megadni neki – főztem kedvenc ételeit, elvittem orvoshoz, beszélgettem vele –, de semmi sem volt elég jó.

Egyik este Zsófi sírva jött be hozzám: – Anya, miért kiabál velem mindig nagyi? Nem akarom, hogy itt lakjon! – Összeszorult a szívem. Mit mondhattam volna? Hogy nagyi beteg? Hogy nekünk kell vigyázni rá? Hogy egyszer majd én is ilyen leszek?

Másnap reggel anyám már az ajtóban állt, amikor munkába indultam:
– Nem felejtetted el befizetni a villanyszámlát? Múltkor is majdnem lekapcsolták! – A hangja vádló volt, mintha még mindig gyerek lennék.
– Anya, kérlek… – kezdtem fáradtan.
– Mit kérsz? Hogy ne szóljak bele? Hogy ne aggódjak? – nézett rám könnyes szemmel. – Tudod te egyáltalán, milyen egyedül lenni?

Nem tudtam mit mondani. Csak elmentem dolgozni.

Az irodában egész nap csak ezen járt az eszem. Vajon tényleg önző vagyok? Tényleg nem értem meg őt? De hát nekem is van életem! Férjem, gyerekeim… És most mindenki szenved.

Egy este Gábor leült mellém:
– Judit, ezt így nem lehet tovább csinálni. Szeretem anyádat, de tönkremegyünk ebbe mindannyian. Gondolkodtál már azon, hogy keresünk neki egy idősek otthonát?

A szívem összeszorult. Magyarországon ez szinte szitokszó. „Otthonba tenni” az anyámat? Mit szólnának a rokonok? Mit szólna ő?

De aztán eszembe jutottak Zsófi könnyei, Marci csendes dühöngései, Gábor fáradt arca… És saját magam is: már nem ismertem fel azt a nőt a tükörben.

Egyik este leültem anyámmal beszélgetni.
– Anya… Nem jó ez így senkinek. Neked sem jó itt velünk. Látom rajtad.
– Mit akarsz mondani? – kérdezte gyanakodva.
– Talán kereshetnénk neked egy helyet… ahol veled egykorú emberek vannak. Ahol foglalkoznak veled. Mi pedig minden nap meglátogatnánk.

Sokáig csak nézett rám némán. Aztán halkan megszólalt:
– Azt hittem, itt lesz az otthonom… De látom én is, hogy csak teher vagyok.
– Nem vagy teher! – mondtam gyorsan, de tudtam, hogy már késő.

Azóta is visszhangzik bennem ez a beszélgetés. Anyám végül beleegyezett az otthonba költözésbe – de valami végleg eltört közöttünk.

Most minden nap meglátogatom őt. Néha beszélgetünk régi időkről, néha csak ülünk egymás mellett csendben. De már sosem lesz olyan köztünk minden, mint régen.

Vajon jól döntöttem? Lehet-e egyszerre jó anya és jó lánya az embernek? Vagy mindig választani kell két szeretet között?