Amikor Anyámat Magamhoz Vettem: Két Hét Együttélés, Ami Mindent Megváltoztatott

– Már megint elfelejtetted bezárni az ablakot, Anna! – csattant fel anyám hangja, ahogy belépett a konyhába. A reggeli kávém még gőzölgött a bögrében, de a szívem máris összeszorult. Két hete lakik nálam, mióta apám meghalt, és minden nap egy újabb próbatétel.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Azt hittem, csak a napi rutin változik majd: bevásárlás, gyógyszerek, orvoshoz járás. De nem számoltam azzal, hogy anyám gyásza és az én régi sebeim is újra felszakadnak majd.

– Bocsánat, anya – mondtam halkan, miközben próbáltam elrejteni a dühömet. – Csak siettem reggel.

– Mindig sietsz. Régen is ilyen voltál. Soha nem tudtál megállni egy percre sem – sóhajtott fel, és leült az asztalhoz. A tekintete a régi faliórán pihent, mintha ott keresné apámat.

Gyerekkoromban sokat veszekedtünk. Apám volt a békítő, ő tudott mindig mosolyt csalni anyám arcára. Most viszont csak ketten vagyunk ebben a pesti lakásban, és minden szó, minden mozdulat feszültséget szül.

Az első napokban még próbáltam mindent tökéletesen csinálni. Főztem neki húslevest, amit annyira szeretett, elvittem a közeli piacra, hogy friss zöldséget vegyünk. De anyám mindenben talált valami hibát.

– Ez nem olyan, mint otthon volt – mondta egyik este, miközben kanalazta a levest. – A répát túl puhára főzted.

– Sajnálom – feleltem fáradtan. – Legközelebb figyelek rá.

De másnap már azon veszekedtünk, hogy hova tegyük a mosott ruhákat. Anyám szerint a szárító rossz helyen van, szerinte az ablak alá kéne tenni, mert ott jobban jár a levegő. Én viszont tudtam, hogy ott folyton útban lenne.

Egyik este aztán kiborultam.

– Anya, kérlek! Próbálok mindent jól csinálni! Nem lehetne egy kicsit kevesebbet kritizálni? – tört ki belőlem a feszültség.

Anyám rám nézett, és először láttam könnyet a szemében mióta apám meghalt.

– Tudom, hogy nehéz velem – mondta halkan. – De én… én csak annyira egyedül érzem magam.

Akkor értettem meg igazán: nem csak nekem nehéz ez az egész. Ő elvesztette azt az embert, akivel ötven évet leélt. Most egy idegen városban van, egy idegen lakásban, ahol minden szokatlan és rideg.

Másnap reggel csendben ültünk egymás mellett a konyhában. Anyám halkan megszólalt:

– Emlékszel arra a nyárra, amikor apáddal leköltöztünk Balatonra két hétre? Te akkor is mindig siettél valahova… én meg csak azt akartam, hogy együtt legyünk.

Elmosolyodtam. – Igen, emlékszem. Akkor is veszekedtünk sokat.

– De legalább együtt voltunk – mondta ő.

Azóta próbálok türelmesebb lenni. Megtanultam lassítani. Megtanultam meghallgatni őt akkor is, ha csak arról beszél, mennyire hiányzik neki az otthona vagy apám hangja esténként.

De vannak napok, amikor úgy érzem, beleőrülök ebbe az új életbe. A barátaim már ritkábban hívnak el vacsorázni vagy moziba. A munkahelyemen is egyre feszültebb vagyok, mert éjjelente alig alszom valamit.

Egyik este anyám megkérdezte:

– Nem bánod, hogy ideköltöztem?

Sokáig hallgattam. Nem akartam megbántani őt, de magamat sem akartam becsapni.

– Néha nagyon nehéz – mondtam végül őszintén. – De azt hiszem… szükségünk van egymásra most.

Ő csak bólintott, és megszorította a kezemet.

Azóta próbálunk új szabályokat kialakítani. Megbeszéltük, hogy hetente egyszer elmegyek futni vagy találkozom a barátaimmal. Ő pedig igyekszik nem mindenbe beleszólni. Néha együtt nézünk régi magyar filmeket vagy csak hallgatjuk a rádiót este.

De a legnehezebb mégis az, amikor csend van közöttünk. Amikor mindketten érezzük apám hiányát és azt, hogy soha nem lesz már olyan az életünk, mint régen volt.

Mégis… talán pont ez az együttélés tanít meg minket arra, hogyan lehet újra közel kerülni egymáshoz. Hogyan lehet megbocsátani régi sérelmeket és elfogadni azt is, hogy most már én vagyok az erősebb kettőnk közül.

Néha azon gondolkodom: vajon más családokban is ennyire nehéz ez? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet újratanulni szeretni egymást ilyen fájdalmak után is?