Amikor apám hozzám költözött: Egy történet határokról, bűntudatról és régi sebekről
– Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy most már én vagyok az, aki segít neked? – kérdeztem remegő hangon, miközben apám a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A kanál csörrenése idegesítően visszhangzott a csendben.
– Mert nem vagyok tehetetlen – vágta rá, és a tekintete kemény volt, mint mindig. – Nem kell, hogy úgy bánj velem, mint egy gyerekkel.
A lakásban fojtogató volt a levegő. Az ablakon túl Budapest szürke reggele húzódott, de bennem csak a múlt árnyai kavarogtak. Amikor apám, Varga László, tavaly ősszel agyvérzést kapott, anyám már nem élt, a testvéreim pedig vidéken maradtak. Én voltam az egyetlen, akihez fordulhatott. Azt hittem, készen állok rá. Hogy majd mindent helyrehozunk. Hogy végre lesz egy második esélyünk.
Az első napokban még próbáltam türelmes lenni. Segítettem neki felöltözni, gyógyszert adtam, főztem rá. De minden mozdulatomat kritizálta. „A levest így nem főzik! A zoknim nem így kell hajtogatni!” – mintha minden apró gesztusom csak újabb bizonyíték lett volna arra, hogy kudarcot vallok.
Egy este, amikor már harmadszor szólt rám ingerülten, hogy túl hangosan csukom be az ajtót, elvesztettem a türelmem.
– Apám, én is fáradt vagyok! Egész nap dolgozom, aztán itthon is csak azt hallgatom, hogy mit csinálok rosszul! – kiabáltam rá. A hangom visszhangzott a szűk előszobában.
Ő csak nézett rám hosszan. Aztán halkan annyit mondott: – Nem kértem, hogy megments.
Aznap éjjel alig aludtam. A bűntudat mardosott. Gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy csalódást okozok neki. Most megint ugyanazt éreztem – csak most már felnőttként.
A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. A munkahelyemen is egyre többet hibáztam; a főnököm, Szabó Gabi szóvá is tette: „Valami baj van otthon?” Csak legyintettem. Nem akartam beszélni róla.
A barátaim is eltűntek lassan. „Majd jelentkezz, ha lesz időd!” – írta egyszer Judit sms-ben. De sosem volt időm. Minden percem apám körül forgott.
Egyik este váratlanul megjelent nálam a húgom, Éva. Leült mellém a kanapéra.
– Laci bátyám – mondta halkan –, nem gondolod, hogy túl sokat vállaltál magadra?
– Ki más segítene neki? Te? – vágtam vissza keserűen.
– Nem erről van szó – sóhajtott. – De nem lehet mindent egyedül csinálni.
Dehogyisnem – gondoltam magamban. Mindig is egyedül csináltam mindent.
Aztán jött az a nap, amikor apám elesett a fürdőszobában. Épp csak hazaértem a munkából, amikor meghallottam a tompa puffanást és a halk káromkodást.
– Jól vagy? – rohantam be hozzá.
– Persze! – mordult rám. – Nem kell úgy viselkedned, mintha már félig halott lennék!
Aznap este órákig ültem az ágy szélén. Néztem az alvó apámat, és azon gondolkodtam: miért nem tudunk egyszerűen szeretni egymást? Miért csak a hibákat látjuk? Miért fáj minden szó ennyire?
Végül egy vasárnap reggel történt meg az elkerülhetetlen. Apám már napok óta egyre ingerültebb volt; én pedig egyre fáradtabb és dühösebb. Egy apró vita – talán arról, hogy ki mosogasson el –, és egyszer csak kimondtam:
– Nem bírom tovább! Nem tudok így élni! Menj vissza Szolnokra! Ott legalább ismerősök között vagy!
A csend súlyosabb volt minden szónál. Apám csak bólintott. Másnap összepakoltam neki pár ruhát, hívtam egy taxit. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem magam, mint egy áruló.
A család persze mindent megtudott. „Hogy tehetted ezt apával?” – kérdezte Éva sírva telefonban. „Mindenki rólad beszél a faluban!” – írta egy régi ismerős Facebookon.
De senki sem tudja, milyen volt minden nap együtt élni a múlt árnyaival. Senki sem látta azokat az éjszakákat, amikor sírva ültem a konyhában, vagy amikor apám csendben bámulta az ablakot.
Most itt ülök egy üres lakásban. Néha még hallani vélem apám hangját: „Nem kértem, hogy megments.” Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak emberi? Meddig lehet bírni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzódnak a határok szeretet és önfeláldozás között?