Amikor az Anyósom Ágyhoz Kötve Rendezett Vacsorát: Egy Családi Este, Ami Mindent Megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt is elrontottad, Gábor! – sziszegtem a fogaim között, miközben a konyhapultnál álltam, és a leégett paprikás krumplit próbáltam menteni. A férjem csak állt mellettem, kezében a fakanállal, mintha azzal visszafordíthatná az időt.

– Bocsánat, Nóra, de anyám azt mondta, hogy majd ő irányítja a dolgokat… – mentegetőzött halkan, de a hangjában ott bujkált a gyermeki félelem. Az anyja mindig is erős kézzel tartotta a családot, még most is, hogy már hónapok óta ki sem kelt az ágyból.

Aznap este nálunk gyűlt össze a család: az anyósom, Ilona néni, aki a hálószobából dirigált; Gábor két öccse, Tamás és Zsolt, a feleségeikkel; és persze mi. A házban feszültség vibrált. Ilona néni betegsége mindenkit megviselt, de engem különösen. Tíz éve vagyok Gábor felesége, de sosem éreztem magam igazán befogadottnak. Mindig úgy éreztem, vizsgázom előtte – és mindig megbuktam.

A vacsora ötlete is tőle jött. „Majd én megszervezem!” – jelentette ki telefonon egy héttel korábban. „Te csak főzz meg mindent előre, Gábor úgysem tud semmit.” A hangjában ott volt az a leplezetlen lenézés, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

Mindent előkészítettem: töltött káposzta, paprikás krumpli, túrós csusza. Csak melegíteni kellett volna. De Gábor valamit elrontott – vagy talán én nem magyaráztam el elég jól? – és a paprikás krumpli odaégett. A konyhából kiszűrődő szag percek alatt betöltötte az egész lakást.

Ilona néni hangja élesen hasított át a nappalin:
– Mi ez az égett szag? Nóra, ugye nem hagytad Gábort főzni?

A többiek zavartan nevettek. Tamás felesége, Ági odasúgta nekem:
– Ne vedd magadra. Tudod, milyen Ilona néni.

De én magamra vettem. Mindig magamra vettem. Minden kritikáját, minden félmondatát.

A vacsora végül valahogy elkészült. A töltött káposzta szerencsére jól sikerült, de Ilona néni mégis talált benne hibát:
– Kicsit savanyú lett a káposzta, nem gondolod? Régen én mindig átmostam főzés előtt.

Gábor öccsei csendben kanalaztak. A feszültség tapintható volt. A gyerekek is érezték: Zsolt kislánya sírva fakadt az asztalnál.

A desszertnél robbant a bomba. Ilona néni halkan, de élesen szólt hozzám:
– Tudod, Nóra, én csak azt szeretném, ha végre megtanulnád igazán összetartani ezt a családot. Régen mindenki hozzám járt tanácsért. Most meg… – elhallgatott, de mindenki értette.

Nem bírtam tovább. Felálltam az asztaltól.
– Ilona néni, én mindent megtettem! Tíz éve próbálok megfelelni magának! De sosem elég jó semmi! – remegett a hangom.

Gábor rám nézett, mintha most látná először az igazi arcomat.
– Nóra… – kezdte halkan.

– Nem! – vágtam közbe. – Most én beszélek! Mindig csak hallgatok, tűrök… De most már nem bírom tovább! Miért nem lehet egyszer elfogadni engem is olyannak, amilyen vagyok?

Csend lett. Ilona néni arca megkeményedett.
– Ha ilyen nehéz neked ez a család, talán nem is ide tartozol – mondta halkan.

A szívem összeszorult. Gábor felállt mellém.
– Anya, elég volt! Nóra mindent megtett értünk. Ha valaki nem látja ezt be, az nem őt minősíti.

A többiek döbbenten néztek ránk. Tamás végül megszólalt:
– Talán mindannyiunknak változtatni kellene valamin…

Az este csendben ért véget. Mindenki sietve távozott. Gábor és én némán pakoltunk el.

Késő este ültem a konyhában egyedül. Az ablakon túl sötét volt az utca. Vajon tényleg nem ide tartozom? Vagy csak túl sokat vártam magamtól – és másoktól?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni egy családban – és mikor jön el az a pont, amikor ki kell állni önmagunkért?