Amikor az anyósom kritizálta a férjem megjelenését

„Miért hordja mindig azokat a régi farmerokat?” – kérdezte anyósom, Klára, miközben Pétert vizslatta. „Milyen feleség engedi meg a férjének, hogy így menjen ki az utcára?” Ez volt az üdvözlése, amikor meglátogattuk őt. Péter csak mosolygott, és próbálta elengedni a füle mellett a megjegyzést, de láttam rajta, hogy bántja. Én pedig már nem bírtam tovább hallgatni.

„Klára néni,” kezdtem óvatosan, „ha ennyire zavarja Péter megjelenése, talán ön is segíthetne neki kiválasztani néhány új ruhadarabot.” A szavaim után csend telepedett a szobára. Klára arca megmerevedett, mintha nem tudná eldönteni, hogy megsértődött-e vagy sem. Péter rám nézett, és láttam a szemében a hálát és a meglepetést.

„Talán igazad van,” mondta végül Klára, bár hangjában még mindig érződött némi ellenállás. „Elmehetnénk együtt vásárolni valamikor.” Ezzel lezártnak tekintette a témát, és áttértünk más beszélgetésekre.

A következő héten Klára valóban elvitte Pétert vásárolni. Amikor visszatértek, Péter új ruhákkal tért haza, de valami más is megváltozott benne. Mintha egy kicsit magabiztosabb lett volna, de ugyanakkor valami nyugtalanság is bujkált benne.

„Hogy ment?” kérdeztem tőle este, amikor kettesben maradtunk.

„Jól,” válaszolta röviden, de nem nézett a szemembe. „Csak… furcsa volt.” Nem faggattam tovább, mert éreztem, hogy nem akar beszélni róla.

Az elkövetkező napokban Péter egyre többet viselte az új ruháit. Klára minden alkalommal megdicsérte őt, amikor találkoztunk. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, de valami mégis nyugtalanított.

Egy este Péter hirtelen kitört: „Nem bírom tovább!” – mondta elkeseredetten. „Anyám minden egyes alkalommal megjegyzéseket tesz rám. Most már nem csak a ruháimról van szó, hanem mindenről! A hajamról, a munkámról… mintha sosem lennék elég jó neki!”

Meglepődtem és elszomorodtam. Nem gondoltam volna, hogy Klára kritikái ennyire mélyen érintik Pétert. „Sajnálom,” mondtam halkan. „Nem akartam, hogy ez történjen.”

„Tudom,” válaszolta Péter fáradtan. „De most már nem tudom, hogyan állítsam le.” Láttam rajta, hogy kimerült és elkeseredett.

Másnap úgy döntöttem, hogy beszélek Klárával. Amikor meglátogattam őt, próbáltam óvatosan megfogalmazni a gondolataimat. „Klára néni,” kezdtem újra óvatosan, „Péter nagyon fontos nekem, és látom rajta, hogy bántják a megjegyzései. Talán… talán egy kicsit kevesebb kritikával kellene illetnie őt.”

Klára arca elsötétült. „Csak jót akarok neki,” mondta védekezően. „Nem akarom, hogy úgy érezze, nem elég jó.”

„Értem,” válaszoltam halkan. „De talán néha az is elég lenne, ha csak támogatná őt anélkül, hogy mindig megjegyzéseket tenne.” Klára nem válaszolt azonnal, csak bólintott lassan.

A következő hetekben Klára próbált változtatni a viselkedésén. Kevesebb kritikát fogalmazott meg Péterrel szemben, és inkább támogatóbb lett. Péter is kezdett visszanyerni valamennyit az önbizalmából.

Egy nap azonban váratlanul Klára kórházba került. Szívproblémái voltak, és az orvosok azt mondták, hogy komoly műtétre lesz szüksége. Péter teljesen összetört a hír hallatán.

„Mi lesz most?” kérdezte kétségbeesetten. „Mi van, ha elveszítem őt?”

„Nem fogod,” próbáltam nyugtatni őt. „Erős nő Klára néni. Meg fogja csinálni.” De belül én is rettegtem.

A műtét napján Péter és én egész nap a kórházban vártunk. Amikor végre kijött az orvos, és azt mondta, hogy minden rendben ment, mindketten megkönnyebbültünk.

Klára felépülése hosszú volt és nehéz, de Péter minden nap mellette volt. Ahogy láttam őket együtt, rájöttem valamire: bár Klára sokszor kritikus volt Péterrel szemben, mégis mély szeretet kötötte össze őket.

Amikor végül hazavihettük Klárát a kórházból, Péter megölelte őt és azt mondta: „Anya, szeretlek.” Klára szeme megtelt könnyekkel.

„Én is szeretlek téged,” válaszolta halkan.

Ahogy néztem őket, rájöttem: talán néha nehézségekkel teli az életünk azokkal, akiket szeretünk, de ezek a pillanatok teszik igazán értékessé a kapcsolatainkat.

Vajon miért van az, hogy csak akkor értékeljük igazán egymást, amikor már majdnem elveszítjük? Talán mindannyiunknak jobban kellene figyelnünk egymásra addig is.