Amikor az Élet Színtelen Vászonná Válik

„Balázs, miért nem tudsz végre valami rendes munkát találni?” – kérdezte édesanyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A szavai élesebbek voltak, mint a kés, amivel a kenyeret szeletelte. „Nem élhetsz örökké álmokból és festékből.”

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem érti meg, amit csinálok. Az ecsetem volt az egyetlen eszközöm, amivel kifejezhettem magam, de úgy tűnt, senki sem értékeli ezt a kisvárosban. Mindenki csak a biztos megélhetést hajszolta, míg én a színeket kerestem az életben.

„Anya, a művészet az életem,” válaszoltam halkan, de határozottan. „Nem tudom csak úgy feladni.”

„De Balázs, nézd meg magad körül! Nincs itt semmi lehetőség. A festményeid csak porosodnak a padláson.”

Ez volt az igazság. A képeim valóban ott hevertek, elfeledve és értéktelenül. De minden ecsetvonásban ott volt a lelkem egy darabja. Mégis, ahogy anyám szavai elértek hozzám, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán tényleg csak álmodozó vagyok.

Aznap este hosszú sétára indultam a város szélén lévő mezőkre. A nap már lemenőben volt, és a narancssárga fények árnyékokat vetettek a földre. Leültem egy domb tetejére, és néztem, ahogy a nap lassan eltűnik a horizonton. A szél halkan susogott a fák között, mintha csak nekem mesélne valamit.

„Miért érzem úgy, hogy elvesztem?” – kérdeztem magamtól hangosan. „Miért nem találom meg azt a színt az életemben, amit keresek?”

Ekkor hallottam meg egy ismerős hangot mögöttem. „Balázs?” – szólt Anna, a gyerekkori barátom. „Mit keresel itt ilyen későn?”

„Csak gondolkodom,” válaszoltam. „Úgy érzem, mintha mindenki ellenem lenne. Mintha senki sem értené meg, mit jelent számomra a művészet.”

Anna leült mellém, és csendben néztük együtt a tájat. „Tudod, Balázs,” kezdte halkan, „mindig is csodáltam azt a szenvedélyt, amivel festesz. De talán ideje lenne új inspirációt keresned máshol.”

„Új inspirációt?” – kérdeztem értetlenül.

„Igen,” bólintott Anna. „Talán el kellene utaznod valahova, ahol új dolgokat láthatsz és tapasztalhatsz meg. Néha az új környezet csodákra képes.”

Ez a gondolat sosem jutott eszembe korábban. Elhagyni ezt a kisvárost? Új helyeket felfedezni? Talán tényleg ez lenne a megoldás.

Másnap reggel elhatároztam, hogy elindulok Budapestre. A nagyváros mindig is vonzott a pezsgésével és sokszínűségével. Talán ott megtalálom azt az inspirációt, amit keresek.

A vonatút hosszú volt, de minden percét élveztem. Ahogy közeledtem Budapest felé, egyre izgatottabb lettem. Az ablakon kinézve láttam a város fényeit felvillanni a távolban.

Amikor megérkeztem, azonnal éreztem a különbséget. Az emberek siettek az utcákon, mindenhol zaj és élet volt körülöttem. Ez volt az a pezsgés, amit mindig is kerestem.

Első utam egy művészeti galériába vezetett. Ahogy beléptem, azonnal magával ragadott a hely atmoszférája. A falakon különböző stílusú festmények lógtak, mindegyikük egy-egy történetet mesélt el.

Egy idősebb férfi lépett mellém, aki láthatóan a galéria tulajdonosa volt. „Érdekelnek ezek a művek?” – kérdezte mosolyogva.

„Igen,” válaszoltam lelkesen. „Mindig is szerettem volna kiállítani itt egy nap.”

A férfi elgondolkodva nézett rám. „Nos, ha van valami különlegesed, amit megmutatnál nekünk, talán beszélhetünk róla.”

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán tényleg van esélyem itt valamit elérni.

Az elkövetkező hetekben minden időmet festéssel töltöttem egy kis albérletben Budapesten. Az utcákon sétálva újra és újra inspirációt találtam: az emberek arcai, az épületek formái és színei mind-mind új ötleteket adtak.

Végül eljött a nap, amikor bemutathattam munkáimat a galériában. Izgatottan vártam az emberek reakcióit.

Ahogy beléptek és megálltak a képeim előtt, láttam az arcukon az érdeklődést és csodálatot. Egy nő odalépett hozzám és azt mondta: „Ezek a festmények annyira élnek! Honnan merítetted ezt az inspirációt?”

Mosolyogva válaszoltam: „Az életből magából.”

Ez volt az első alkalom, hogy igazán éreztem: megtaláltam azt a színt az életemben, amit mindig is kerestem.

De vajon meddig tart ez az érzés? És mi történik akkor, ha újra elveszítem ezt az inspirációt? Talán sosem tudhatjuk biztosan…