Amikor az új család széthullik: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott
– Elég volt! – kiáltottam rá Tamásra, miközben Anna sírva rohant fel a lépcsőn. Márk az ajtófélfának támaszkodva nézett rám, arca megkeményedett. A nappali levegője szinte vibrált a feszültségtől. Tamás ökölbe szorított kézzel állt előttem, tekintete dacos volt, de a szeme sarkában ott csillogott a könny.
– Nem én kezdtem! – vágta oda, de már nem volt ereje kiabálni. Anna hangja még mindig visszhangzott a fejemben: „Utálom ezt a családot!”
Aznap este Márk leült mellém a konyhában. Halkan beszélt, mintha attól félne, hogy Tamás meghallja.
– Ez így nem mehet tovább, Zsuzsa. Anna teljesen kikészül, Tamás pedig… – sóhajtott. – Talán jobb lenne, ha egy időre elmenne innen. Ott van anyádék vidéken, Sárváron. Nyugalom van, friss levegő. Talán jót tenne neki.
A szívem összeszorult. Tamás tizenkét éves volt, érzékeny és makacs. Az apja három éve halt meg autóbalesetben, azóta csak ketten voltunk. Azt hittem, Márkkal és Annával új esélyt kapunk egy boldog családra. De a valóság más volt: minden nap harc volt.
Másnap reggel Tamás nem szólt hozzám. Csak bámulta az ablakot, ahogy a vonat elindult Sárvár felé. A bőröndje kicsi volt, de a szívem annál nehezebb.
A házban hirtelen csend lett. Anna felszabadultnak tűnt, Márk is nyugodtabb lett. De én minden este Tamás fényképét néztem, és azon gondolkodtam, mit rontottam el.
Egy hét telt el. Tamás csak rövid üzeneteket írt: „Jó itt.” „Nagyi főztje finom.” De nem kérdezte, mikor mehet haza.
Egy este Anna bejött hozzám.
– Anya… – kezdte halkan. – Sajnálom, hogy mindig veszekedtünk Tamással. De olyan nehéz volt… Ő mindig azt éreztette velem, hogy én vagyok az idegen.
Megsimogattam a haját.
– Tudom, kicsim. Neked is nehéz volt.
De belül éreztem: egyikünk sem készült fel erre az új családra.
Két hét múlva elmentem Sárvárra meglátogatni Tamást. A kertben ült a nagypapájával, paradicsomot szedtek.
– Szia anya – mondta halkan. Nem ugrott a nyakamba, csak állt ott, mintha már nem is tartoznék hozzá.
Este lefekvés előtt odabújt mellém az ágyban.
– Anya… vissza kell mennem? – kérdezte suttogva.
– Csak ha szeretnéd – válaszoltam remegő hangon.
– Nem akarok Annával lakni. Nem akarom Márkot sem. Csak veled akarok lenni… mint régen.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Mit mondhattam volna? Hogy én is ezt akarom? Hogy minden este hiányzik? Hogy Márkot szeretem, de ő sosem lesz az apja?
Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon tényleg jót tettünk neki? Vagy csak magunkat akartuk megkímélni a konfliktustól?
Otthon Márk várt rám.
– Hogy van Tamás? – kérdezte feszülten.
– Jól van – feleltem röviden.
Csend lett köztünk. Anna a szobájában tanult. Éreztem: valami végleg eltört bennünk.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felidéztem az első közös karácsonyunkat: Tamás duzzogva ült az asztalnál, Anna sírt, Márk próbált viccelődni. Akkor azt hittem, majd idővel összecsiszolódunk. De most már tudom: nem elég csak összeköltözni és remélni a legjobbat.
Egy hónap múlva Tamás hazajött – de csak hozzám költözött vissza egy albérletbe. Márkkal békében váltunk el. Anna néha ír Tamásnak egy-egy üzenetet; néha válaszol is neki.
Most itt ülök egy kis lakásban Budán, és nézem, ahogy Tamás tanul az asztalnál. Néha rám mosolyog – de már nem ugyanaz a fiú, mint régen.
Vajon tényleg ez volt az egyetlen út? Vagy lehetett volna másképp is? Ti mit tettetek volna a helyemben?