Amikor Gábor Elhagyott: Tizenkét Év Csend Után Újra Szemben Álltunk

– Miért most jössz vissza? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Gábor ott állt előttem, ugyanazzal a félmosollyal, amit tizenkét éve utoljára láttam. A szívem egyszerre vert gyorsabban és lassabban, mintha nem tudná eldönteni, örüljön-e vagy meneküljön.

A múltam minden fájdalma egy pillanat alatt visszatért. Emlékszem arra az éjszakára, amikor először találkoztunk a debreceni kollégiumi bulin. A barátnőm, Zsuzsa mutatott be neki. Gábor mindig is az a fiú volt, akire minden lány vágyott: magas, barna hajú, csillogó szemű és olyan magabiztos, hogy mellette én is elhittem, bármit elérhetek. Akkoriban még csak a tanulásnak éltem – anyám mindig azt mondta: „Juditkám, csak a jó jegyek számítanak. A fiúk majd ráérnek.” De Gábor mellett először éreztem azt, hogy én is lehetek valaki más.

Az első évünk maga volt a boldogság. Sétáltunk a Nagyerdőn, együtt tanultunk a könyvtárban, és esténként órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Aztán jött a diplomaosztó, és Gábor megkérte a kezem. Anyám persze nem örült: „Túl fiatal vagy még! Nem is ismered igazán!” – mondta újra és újra. De én hittem benne. Hittem abban, hogy együtt minden akadályt legyőzünk.

Az első közös évünkben albérletbe költöztünk Nyíregyházán. Nem volt sok pénzünk, de boldogok voltunk. Gábor tanított egy általános iskolában, én pedig könyvelőként dolgoztam egy kis cégnél. A hétvégéken hazautaztunk anyámékhoz, ahol mindig feszültség volt köztük és Gábor között. Apám csendben tűrte, de anyám minden alkalommal kritizálta: „Miért nem keresel többet? Mikor lesz már unokám?”

Aztán valami megváltozott. Gábor egyre később járt haza, gyakran hivatkozott túlórára vagy baráti találkozókra. Egy este aztán megtaláltam a telefonján egy üzenetet: „Várlak ma este is. Csók, Erika.” A világom összeomlott. Amikor számon kértem, először tagadott, aztán bevallotta: „Judit, én már nem vagyok boldog. Sajnálom.”

Aznap este összepakolt és elment. Anyám diadalittasan nézett rám: „Ugye megmondtam?” De én csak sírtam. Hónapokig nem tudtam aludni, minden reggel üresnek éreztem magam. A barátaim próbáltak segíteni, de én csak magamban őrlődtem: hol rontottam el? Miért nem voltam elég jó?

Az évek teltek. Megtanultam egyedül élni. Elköltöztem Budapestre, új munkát kaptam egy nagy cégnél. Lassan új barátokat szereztem, de soha nem engedtem senkit igazán közel magamhoz. Anyám időközben megbetegedett; minden hétvégén hazautaztam hozzá gondoskodni róla. Apám csendes maradt – sosem beszéltünk igazán arról, ami történt.

Tizenkét év telt el így. Már azt hittem, végleg lezártam a múltat – amikor egy péntek este csengettek. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Gábor.

– Judit… – kezdte halkan –, tudom, hogy nincs jogom itt lenni. De muszáj volt látnom téged.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem dühösen.

– Elváltam Erikától – mondta lesütött szemmel. – Hibáztam… nagyon hibáztam. Azóta sem találtam senkit, akihez úgy kötődtem volna, mint hozzád.

A szívem összeszorult. Egyszerre akartam kiabálni vele és átölelni őt. De csak álltam ott némán.

– Anyád… jól van? – kérdezte halkan.

– Tavaly meghalt – válaszoltam rekedten.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Sajnálom… Annyi mindent szeretnék mondani neked…

– Tizenkét évig nem hallottam felőled! – tört ki belőlem a fájdalom. – Most meg csak úgy visszajössz?

– Tudom… nincs mentségem – mondta halkan –, de szeretném jóvátenni… ha engeded.

Hosszú csend következett. Az emlékek kavargó viharként törtek rám: az első csókunk a kollégium lépcsőjén; az utolsó veszekedésünk; anyám rideg tekintete; az üres ágy minden reggel.

– Nem tudom… – suttogtam végül –, hogy képes vagyok-e újra bízni benned.

Gábor csak bólintott.

– Megértem… De ha egyszer úgy érzed… itt leszek.

Csendben becsuktam mögötte az ajtót. Aznap este órákig ültem az ablakban és néztem a sötét utcát.

Vajon képes lehet valaki megbocsátani ekkora árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Várom a gondolataitokat…