„Amikor Gábor és az anyja a piacon voltak, én összepakoltam és hazamentem anyámhoz” – Egy anya menekülése a láthatatlan börtönből

– Hová mész, Zsófi? – kérdezte Gábor anyja, amikor meglátta, hogy a kislányom kabátját keresem a szekrényben. A hangja éles volt, mint mindig, amikor valami nem úgy történt, ahogy ő akarta.

– Csak sétálni megyünk egyet, Edit néni – válaszoltam halkan, miközben próbáltam elrejteni a remegést a hangomban. A valóságban már órák óta pakoltam titokban: a legfontosabb ruhákat, a kislányom kedvenc plüssét, az iratokat. Tudtam, hogy csak most van esélyem. Gábor és az anyja épp a piacon voltak, és ha most nem lépek, talán soha nem lesz bátorságom elmenni.

A házban minden sarkon ott volt Edit néni tekintete. Minden mozdulatomat figyelte, minden döntésemet megkérdőjelezte. Amikor Gáborral összeköltöztünk, azt mondta: „Örülj neki, hogy a fiam befogadott téged ebbe a házba. Sok nő örülne ennek.” Akkor még hittem neki. Hittem, hogy ez egy lehetőség, hogy család lehetek. De az évek alatt rájöttem: ez nem otthon, hanem egy láthatatlan börtön.

Gábor sosem értette, miért vagyok boldogtalan. – Mindent megadok neked! – mondta újra és újra. – Van fedél a fejed felett, nem kell dolgoznod, csak a gyerekre figyelj! – De sosem kérdezte meg, hogy én mit akarok. Hogy nekem mit jelentene az otthon. Hogy mennyire hiányzik az önállóságom, a saját döntéseim.

Az anyja mindenbe beleszólt. Ha főztem, megjegyezte: „Az én fiam nem szereti ezt így.” Ha takarítottam: „Itt mindig így szoktuk.” Ha a kislányom sírt: „Biztosan te rontottad el.” Egy idő után már azt sem tudtam, ki vagyok. Csak egy árnyék lettem ebben a házban.

A legrosszabb az volt, amikor Gábor is elkezdett úgy beszélni velem, mint az anyja. – Miért vagy ilyen hálátlan? Más nők örülnének ennek az életnek! – kiabálta egyszer, amikor szóba hoztam, hogy szeretnék dolgozni menni. – Nem kell neked dolgozni! Az én házamban én döntöm el, mi lesz! – A szavak úgy csattantak rajtam, mint az ostor.

Aznap reggel is veszekedtünk. A kislányom sírt a szobában, én pedig próbáltam nyugtatni magam. Gábor anyja csak annyit mondott: „Majd én vigyázok rá, te inkább főzz valamit rendesen!” Akkor döntöttem el: elég volt.

Amint bezárult mögöttük az ajtó, gyorsan összepakoltam mindent egy bőröndbe. A kislányom csendben figyelt, mintha érezte volna: most valami fontos történik. Amikor beültünk az autóba – amit szerencsére még mindig az én nevemen volt –, remegő kézzel indítottam be a motort.

Az út hazáig hosszú volt. Anyám háza mindig is menedék volt számomra. Gyerekkoromban is ide menekültem minden baj elől. Most is ő fogadott tárt karokkal.

– Jaj, Zsófikám! Mi történt? – kérdezte könnyes szemmel, amikor meglátott.

– Nem bírom tovább – suttogtam. – Megfulladok ott.

Anyám átölelt minket. A kislányom végre mosolygott.

Az első este anyámnál csendben telt. Csak ültünk a konyhában, és hallgattuk egymás lélegzetét. Anyám főzött egy kis levest, én pedig csak bámultam magam elé.

Másnap reggel Gábor hívott. Tízszer is csörgött a telefon, de nem vettem fel. Aztán üzenetet írt: „Hogy tehetted ezt velem? Mit mondjak anyámnak?” Egy pillanatig sem kérdezte meg: „Jól vagytok?” vagy „Miért mentél el?” Csak magára gondolt.

Edit néni is írt: „Remélem tudod, hogy ezzel mindent tönkretettél.”

Azóta naponta kapom az üzeneteket: „Gyere vissza!” „A gyereknek az apja mellett a helye!” „Nem fogod tudni eltartani magad!”

Anyám minden este megkérdezi: – Biztos vagy benne?

– Biztos – felelem mindig. Mert most először érzem azt, hogy szabad vagyok. Hogy újra önmagam lehetek.

A kislányom boldogabbnak tűnik. Már nem fél sírni vagy nevetni. Én is kezdek újra hinni abban, hogy lehet másképp élni.

De néha mégis elbizonytalanodom. Vajon tényleg jól tettem? Vajon Gábor valaha is megérti majd, miért mentem el? Vagy örökre csak egy hálátlan nő maradok a szemében?

Ti mit tennétek a helyemben? Visszamennétek egy ilyen életbe – csak azért, mert mások szerint így helyes?