Amikor Laura Világa Fejre Állt: Egy Önismereti Utazás Árnyékában
– Laura, beszélnünk kell – mondta Gábor, miközben a nappali sarkában állt, kezében a kulcscsomóval, mintha már indulni készülne. A hangja remegett, de a szeme már máshol járt. Tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott, de még nem sejtettem, mennyire.
– Mondd csak – feleltem halkan, miközben a konyhapultra támaszkodtam. A szívem a torkomban dobogott, de kívülről csak egy fáradt nőnek tűnhettem.
– Szerelmes lettem. Valaki másba. Elköltözöm – hadarta el, mintha attól félne, hogy meggondolja magát.
A csend, ami ezután következett, szinte fojtogató volt. Gábor várta a könnyeket, a kiabálást vagy legalább egy szemrehányást. De én csak bólintottam, és elindultam a hálószoba felé. A bőröndöm hangtalanul csúszott ki a szekrény aljából. Egyetlen szó nélkül kezdtem pakolni.
Azt hiszem, ezzel jobban összezavartam őt, mint ha jelenetet rendeztem volna. De bennem minden darabokra hullott. A tizenkét év házasság, a közös tervek, a gyerek utáni vágyakozás – mindez egy pillanat alatt értelmét vesztette.
Amikor Gábor végül becsukta maga mögött az ajtót, leültem az ágy szélére. A lakás hirtelen túl nagy lett. A falak visszhangozták a csendet. Anyám hangja csengett a fejemben: „Ne hagyd magad, Laura! Az élet megy tovább!”
De hogyan tovább? Harmincnyolc évesen újrakezdeni nem olyan egyszerű. A barátnőim mind családosak vagy külföldön élnek. Az anyám vidéken lakik, apám már régóta nincs velünk. Egyedül maradtam Budapesten egy félig üres lakásban és egy teljesen üres szívvel.
Az első napokban csak vegetáltam. A munkahelyemen – egy belvárosi könyvelőirodában – próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De a kolléganőm, Zsuzsa persze mindent észrevett.
– Laura, jól vagy? Olyan sápadt vagy mostanában – kérdezte egy reggel.
– Csak kicsit fáradt vagyok – hazudtam.
De Zsuzsa nem hagyta annyiban. Egyik pénteken meghívott magukhoz vacsorára. Ott ültem az asztaluknál, néztem a férjét és a két gyerekét, és úgy éreztem magam, mint egy kívülálló. Hazafelé menet sírtam a villamoson.
Egy este végül felhívtam anyámat.
– Anya… Gábor elment – mondtam ki először hangosan.
– Jaj, kislányom… Gyere haza pár napra! Itt legalább nem leszel egyedül – kérlelt.
De nem mentem. Úgy éreztem, ha most hazamegyek, végleg feladom. Inkább belevetettem magam az önsegítő könyvekbe és online tanfolyamokba: „Önismeret 30 nap alatt”, „Hogyan szeresd meg önmagad?” – mindent kipróbáltam.
Az egyik ilyen tanfolyamon ismerkedtem meg Péterrel. Ő is frissen vált el. Hosszú estéken át beszélgettünk Messengeren. Azt hittem, talán kezdhetek valami újat… De amikor találkoztunk egy kávézóban, rájöttem: csak a magányunkat próbáljuk egymással betölteni.
A lakásban minden Gáborra emlékeztetett: a közös fotók, az általa választott függönyök, a kanapé foltja, ahol egyszer vörösbort öntöttünk ki nevetve. Egyik este összeszedtem minden erejemet és kidobtam mindent, ami hozzá kötött. Azt hittem, ezzel majd könnyebb lesz.
De csak még üresebb lett minden.
A munkahelyemen egyre többet hibáztam. Az egyik ügyfél dühösen reklamált: elrontottam az adóbevallását. A főnököm behívatott.
– Laura, mi van veled? Ez nem rád vall! – nézett rám szigorúan.
– Sajnálom… Mostanában nehezebben koncentrálok – motyogtam.
– Menj szabadságra pár napra! Rád fér – mondta végül.
Otthon ülve rájöttem: nem tudok mit kezdeni magammal. Próbáltam új hobbikat keresni: festeni kezdtem, futni jártam a Margitszigetre. De minden csak pótcselekvésnek tűnt.
Egyik este Zsuzsa felhívott:
– Laura, gyere el velünk színházba! Ne ülj otthon!
Elmentem. A darab egy házasság széthullásáról szólt. A főszereplő nő monológja alatt elsírtam magam a sötét nézőtéren.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy csak önámítás az egész?
Az idő telt, de én nem lettem erősebb vagy boldogabb. Csak megtanultam túlélni egyik napot a másik után. Néha azt hittem, már túl vagyok rajta – aztán egy illat vagy egy dal visszarántott a múltba.
Anyám gyakran hívott:
– Kislányom, mikor jössz haza? Hiányzol!
De én mindig találtam kifogást.
Egy év telt el így. Egy év magányban, keresésben és csalódásban. Péter már mással van együtt; Zsuzsa családja boldogabbnak tűnik, mint valaha; Gábor pedig néha ír egy-egy semmitmondó üzenetet: „Remélem jól vagy.”
De vajon mi marad nekem? Ki vagyok én most? És tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?
Talán sosem találom meg a választ – de ti mit gondoltok? Tényleg van élet egy ilyen árulás után? Vagy csak megtanulunk együtt élni az árnyékainkkal?