Amikor Marika Néni Egyedül Maradt: Egy Nyugdíjas Újrakezdése a Szomszéd Segítségével
– Nem tudom, mit csináljak, Ilonka néni – zokogta Sára a lépcsőházban, miközben a bőröndjeit cipelte lefelé. – Anyu nem akar velem jönni, de egyedül nem maradhat.
Ott álltam a hajnali félhomályban, a szívem összeszorult. Sára mindig is olyan volt nekem, mintha a saját lányom lenne. De most, hogy Angliába költözik dolgozni, az édesanyját, Marika nénit itt hagyja egyedül. A házban mindenki tudta, hogy Marika néni már nehezen mozog, és az emlékezete is egyre többször cserbenhagyja.
– Ne aggódj, Sárikám – mondtam végül. – Majd én figyelek rá. Nem hagyjuk magára.
Ahogy Sára eltűnt a taxival, egy pillanatra úgy éreztem, mintha az én saját lányom is elment volna. A csend hirtelen nyomasztóvá vált a lakásomban. A férjem már évekkel ezelőtt meghalt, a fiam Németországban él a családjával. A nyugdíjba vonulásom után először éreztem azt, hogy nincs rám szükség.
Másnap reggel átmentem Marika nénihez. Az ajtó résnyire nyílt, ő pedig ott állt pongyolában, kócos hajjal.
– Jaj, Ilonka, te vagy az? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen, Marika. Hoztam egy kis friss pogácsát. Megreggelizünk együtt?
Leültünk az asztalhoz. Az abroszon régi kávéfoltok, a konyhában dohos szag terjengett. Marika néni keze remegett, amikor a bögréjét emelte.
– Sára elment? – kérdezte halkan.
– Igen, de gyakran fog hívni. És én itt vagyok neked.
Az első hetekben minden nap átmentem hozzá. Bevásároltam, főztem rá, segítettem a gyógyszereit bevenni. Néha csak ültünk és hallgattuk a rádiót. Máskor régi történeteket mesélt a háborúról, a férjéről, aki sosem tért vissza Oroszországból.
Egyik este azonban valami megváltozott. Amikor átmentem hozzá vacsorát vinni, az ajtó zárva volt belülről. Kopogtam, kiabáltam – semmi válasz. Végül a gondnok segítségével sikerült bejutni. Marika néni a földön feküdt, elesett.
A mentő gyorsan kijött. A kórházban azt mondták: szerencsére csak zúzódások. De nekem akkor tudatosult először igazán: óriási felelősséget vállaltam.
Aznap este nem tudtam aludni. Vajon jól teszem-e? Mi lesz, ha egyszer én sem tudok segíteni? Miért nincs itt Sára? Miért kell az időseknek magukra maradniuk ebben az országban?
A következő hetekben minden megváltozott. Marika néni egyre többször felejtette el bevenni a gyógyszereit. Néha rám se ismert. Máskor megdicsérte a főztömet, majd sírva fakadt: „Hol van az én lányom?”
Egy nap Sára hívott videón keresztül.
– Ilonka néni, annyira hálás vagyok… De nem tudok visszajönni. Itt van munkám, albérletem…
– Ne hibáztasd magad – mondtam neki. – De beszélj gyakrabban anyukáddal! Nagyon hiányzol neki.
A házban is egyre többen szóltak hozzám: „Milyen rendes vagy Ilonka néni! Nem mindenki vállalná ezt.” De voltak olyanok is – főleg az új lakók –, akik csak legyintettek: „Miért nem intézik el otthonba?”
Egy este Marika néni lánya nélkül sírt elalvás előtt.
– Tudod Ilonka… néha azt kívánom, bárcsak ne éltem volna ilyen sokáig…
A könnyeim visszafojtottam. Mit mondhat ilyenkor az ember?
Aztán jött a tavasz. Egyik délután Marika néni ragaszkodott hozzá, hogy sétáljunk le a Duna-partra. Lassan mentünk, karon fogva. A vízparton leültünk egy padra.
– Látod ezt a fát? – mutatott egy öreg tölgyre. – Itt kérte meg apád kezemet…
Elmosolyodtam. Olyan volt ez a pillanat, mintha visszakaptam volna valamit az életemből: a gondoskodás örömét, az emberi kapcsolatok melegét.
De közben ott motoszkált bennem a félelem: meddig bírom még? Mi lesz velem, ha egyszer én is segítségre szorulok?
Nyáron Sára végre hazajött látogatóba. Az első találkozásuk anyával könnyek között zajlott.
– Anya… annyira sajnálom…
– Ne sírj kislányom! Jó kezekben voltam Ilonkánál.
Aznap este együtt vacsoráztunk hárman. Sára végig fogta az anyja kezét.
Amikor elmentek aludni, én még sokáig ültem a sötét konyhában.
Vajon tényleg jól döntöttem? Helyettesítheti-e valaha egy szomszéd a családot? És mi lesz azokkal az idősekkel Magyarországon, akiknek nincs senkijük?
Talán csak annyit tehetünk: amíg bírjuk, segítünk egymásnak… De vajon ki segít majd nekünk?