Amikor Nándor Megkérte a Kezem, Én Mégis Mátéhoz Mentem Férjhez: Találkozás Két Évtized Múlva
A szél hidegen süvített végig a kis magyar falun, ahol felnőttem. Az utcák üresek voltak, csak néhány kutya csatangolt céltalanul. Aznap este, amikor Nándor megkérte a kezem, éppen a régi játszótéren ültünk, ahol gyerekkorunkban annyit nevettünk. A hold fénye halványan világította meg az arcát, és a szemei tele voltak reménnyel és szeretettel.
„Anna, szeretlek. Kérlek, legyél a feleségem,” mondta halkan, de határozottan.
A szívem összeszorult. Nándor volt az első szerelmem, az a fiú, akivel megosztottam minden titkomat és álmomat. De az álmok… azok más irányba húztak. Láttam magam előtt a lehetőségeket, amiket Máté ígért: egy stabil életet Budapesten, távol a falusi szegénységtől.
„Nándor, én… nem tudom,” kezdtem el bizonytalanul. „Szeretlek, de más terveim vannak. Mátéval úgy érzem, hogy valóra válthatom az álmaimat.”
Nándor arca elkomorult, de nem szólt semmit. Csak bólintott, és elengedte a kezem. Aznap este hazamentem, és sírva aludtam el.
Az évek gyorsan teltek. Mátéval összeházasodtunk, és Budapestre költöztünk. Eleinte minden olyan tökéletesnek tűnt. Máté sikeres üzletember lett, én pedig otthon maradtam a gyerekekkel. De ahogy teltek az évek, egyre inkább éreztem, hogy valami hiányzik az életemből.
Egy nap, húsz évvel később, éppen a városban sétáltam, amikor megláttam őt. Nándor ott állt a Duna-parton, és a vizet bámulta. A szívem hevesen vert, ahogy közelebb léptem.
„Nándor?” kérdeztem halkan.
Megfordult, és amikor meglátott, elmosolyodott. „Anna! Nem hiszem el! Hogy vagy?”
Beszélgetni kezdtünk, és hamar kiderült, hogy Nándor is Budapesten él már évek óta. Egy sikeres építész lett belőle, és boldogan mesélt az életéről.
„És te?” kérdezte végül. „Boldog vagy?”
Ez a kérdés mélyen érintett. Boldog voltam? A gyerekeim jelentették az életem értelmét, de valahogy mégis üresnek éreztem magam.
„Nem tudom,” válaszoltam őszintén. „Mátéval minden rendben van, de néha úgy érzem, hogy valami hiányzik.”
Nándor bólintott, mintha megértette volna. „Tudod, Anna,” mondta csendesen, „mindig is azt kívántam neked, hogy boldog legyél. Ha valaha is szükséged van valakire, aki meghallgat… itt vagyok.”
Ez a találkozás felkavarta az érzelmeimet. Napokig nem tudtam kiverni a fejemből Nándort és azt az életet, amit vele élhettem volna. Vajon jól döntöttem akkor régen? És most mit tegyek? Az életünk tele van választásokkal és következményekkel. De vajon van-e még esély arra, hogy újra kezdjük?
Ahogy visszagondolok az elmúlt húsz évre, csak egy kérdés marad bennem: vajon tényleg azt az életet élem-e, amit mindig is akartam?