Amikor Zsófi Elment – Egy Döntés Súlya a Családban
– Nem megyek veled, Gábor! – Zsófi hangja remegett, ahogy a bőröndöt cipelte le a lépcsőn. Az ajtóban álltam, kezem ökölbe szorult. A kislányunk, Lili, csendben figyelte anyját a kanapé mögül. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is visszatartanák a kimondatlan szavakat.
Az elmúlt hetekben minden este ugyanaz a vita: maradjunk Budapesten, ahol minden ismerős, vagy költözzünk vidékre, ahol talán könnyebb lesz az élet? Én már nem bírtam tovább. A fővárosban egyre nehezebb volt megélni: albérletárak az egekben, munkahelyemen folyamatos leépítések. Zsófi viszont ragaszkodott a megszokotthoz – a barátaihoz, az anyjához, a Margitszigeti sétákhoz.
– Gondolj Lili jövőjére! – próbáltam érvelni újra és újra. – Ott legalább lenne kertje, nem egy panelben nőne fel.
– És mi lesz velem? – kérdezte Zsófi könnyes szemmel. – Nekem itt van mindenem!
Azt hittem, csak hisztizik. Hogy majd megbékél, ha látja, mennyire elszánt vagyok. De aznap reggel, amikor összepakolt és elment az anyjához Zuglóba, rájöttem: elveszíthetem őt.
Az első napokban dühös voltam. Hogy lehet ilyen önző? Miért nem látja be, hogy csak jót akarok neki és Lilinek? De aztán jöttek az üres esték. A lakás csendje. Lili kérdései: – Apa, anya mikor jön haza?
Próbáltam erős maradni előtte. De amikor egyedül maradtam, elővettem Zsófi fényképét. Az esküvőnkön készült: nevetett, szeme csillogott. Vajon mikor vesztettük el ezt a könnyedséget?
Egyik este felhívtam őt.
– Zsófi, beszéljünk! – kérleltem.
– Miről? Hogy megint elmondod, mennyire rossz nekünk itt? – hangja fáradt volt.
– Nem… csak… hiányzol. Ti hiányoztok.
Csend lett. Hallottam, ahogy Lili a háttérben játszik.
– Gábor, én nem tudok csak úgy mindent feladni. Itt van anyám, a barátaim… Te mindig csak azt nézed, mi lenne jó NEKED.
Ez mellbe vágott. Tényleg ennyire önző lennék? Napokig ezen rágódtam. Munkahelyen is szétszórt lettem; főnököm megjegyezte: – Gábor, minden rendben otthon?
Végül elhatároztam: meglátogatom Zsófit az anyjánál. Egy csokor tulipánnal mentem – tudtam, hogy szereti őket. Az ajtót az anyósa nyitotta ki; szeme szigorúan villant rám.
– Mit akarsz?
– Beszélni szeretnék Zsófival.
Zsófi fáradtan jött ki a konyhából. Lili odarohant hozzám: – Apa!
Leültem velük az asztalhoz. Próbáltam elmondani mindent: a félelmeimet, hogy elveszítem őket; hogy csak jót akartam; hogy talán tényleg nem figyeltem eléggé Zsófi érzéseire.
– Én csak azt szeretném, ha együtt döntenénk – mondtam végül halkan.
Zsófi sokáig hallgatott. Anyja közben forró teát tett elénk; éreztem rajta az ellenszenvet.
– Gábor… én félek változtatni – mondta végül Zsófi. – De még jobban félek attól, hogy elveszítjük egymást.
Aznap este először öleltük meg egymást hetek óta igazán. Megígértük: együtt nézzük meg a vidéki lehetőségeket is, de nem döntünk egyikünk feje fölött sem.
A következő hetekben együtt utaztunk le Székesfehérvárra és Veszprémbe ismerősökhöz; néztünk házakat, beszélgettünk helyiekkel. Lili mindenhol játszott a többi gyerekkel; láttam Zsófin is néha egy-egy mosolyt.
Végül úgy döntöttünk: maradunk Budapesten még egy évig, de közösen spórolunk és keresünk lehetőségeket vidéken is. Nem volt könnyű kompromisszum – de legalább együtt hoztuk meg.
Most már tudom: nem mindig az számít, hol élünk vagy mennyit keresünk. Hanem az, hogy meghalljuk egymás félelmeit és vágyait.
Vajon hány család esik szét csak azért, mert nem tudnak igazán beszélgetni? Ti mit gondoltok: érdemes feladni mindent egy új élet reményében?