Anyám a nővéremet választotta helyettem – és ezzel az unokáimat is megbántotta

– Miért adtad oda azokat a játékokat? – kérdeztem anyámat remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál álltam, és próbáltam nem sírni. A karácsonyfa alatt még ott voltak a színes csomagok, de a legfontosabbak – amiket hetekig válogattam a gyerekeimnek – már nem voltak sehol.

Anyám nem nézett rám. A kávéját kavargatta, mintha csak egy átlagos reggel lenne. – Tudod, hogy Zsuzsiék most nehezebb helyzetben vannak – mondta halkan. – Az ő gyerekeiknek nagyobb szükségük volt rá.

A szívem összeszorult. Zsuzsi, a nővérem, mindig is anyám kedvence volt. Gyerekkorunkban is ő kapta a nagyobb szelet tortát, neki vették meg először az új cipőt. De most már nem csak rólam volt szó. Az én gyerekeimről is.

– De anya, ezek az én gyerekeimnek voltak! – fakadtam ki. – Hónapokig spóroltam rájuk! Hogy magyarázzam el nekik, hogy amit vártak, azt most a Zsuzsi gyerekei kapták meg?

Anyám végre rám nézett. A tekintete fáradt volt, de kemény. – Ne légy önző, Eszter! Zsuzsiék bajban vannak. Neked mindig mindened megvolt.

Felnevettem, de inkább sírás lett belőle. – Nekem? Anya, te sosem láttad, amikor sírtam a szobámban, mert megint csak Zsuzsit ölelted meg lefekvés előtt. Te sosem kérdezted meg, hogy nekem mire van szükségem.

A konyha csendje fojtogató volt. A nappaliban a gyerekeim csendben játszottak – vagy inkább próbáltak játszani –, miközben Zsuzsi fiai büszkén mutogatták az új játékokat.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy egyszer majd minden kiegyenlítődik. Hogy felnőttként már nem fog fájni az anyai igazságtalanság. De most, amikor a saját gyerekeimet láttam megbántva, újra kislánynak éreztem magam.

Zsuzsi persze mindent természetesnek vett. – Ne haragudj, Eszter – mondta később félrehívva –, de anya mondta, hogy ezek nekünk vannak. A fiúk annyira örültek neki! Te úgyis mindig mindent megadsz a tieidnek.

– Nem erről van szó! – sziszegtem vissza. – Nem érted? Ez nem csak játékokról szól. Ez arról szól, hogy anya sosem lát engem igazán.

Zsuzsi vállat vont. – Mindig túlérzékeny voltál.

Hazafelé vezetve a kocsiban a két kisfiam csendben ült hátul. A legkisebb végül megszólalt: – Anya, miért kapták meg a Benceék azt az autót? Nekem ígérted…

A torkomban gombóc nőtt. – Néha… néha a felnőttek hibáznak – mondtam halkan. – De majd jövőre kapsz egy még szebbet.

Otthon órákig ültem a sötétben. Próbáltam megérteni anyámat. Talán tényleg úgy gondolta, hogy Zsuzsiék jobban rászorulnak? Vagy csak megszokásból választotta őt helyettem? Vajon én is ilyen leszek egyszer az én fiaimmal?

Másnap felhívtam anyámat. – Anya, beszélnünk kell. Nem akarom, hogy így maradjon köztünk.

Sóhajtott. – Eszter, én csak jót akartam…

– Tudom, de nekem ez nagyon fájt. És a gyerekeknek is. Szeretném, ha egyszer legalább azt érezhetném: ugyanannyira fontos vagyok neked, mint Zsuzsi.

Csend lett a vonalban. Végül anyám megtört hangon válaszolt: – Sajnálom, Eszter. Néha nem tudom jól csinálni…

Ez volt az első alkalom, hogy bocsánatot kért tőlem valamiért.

Azóta próbálunk közeledni egymáshoz, de minden karácsonykor eszembe jut az a nap. És minden alkalommal megfogadom: az én fiaim mindig tudni fogják, hogy egyformán szeretem őket.

Vajon hányan éreztétek már azt, hogy egy szülő igazságtalanul bánik veletek? Lehet ezt valaha teljesen megbocsátani?