„Anyám, ez komoly? Ennyi pénzt adtatok csak?” – Egy esküvő, ami mindent megváltoztatott
– Anyám, ez komoly? Ennyi pénzt adtatok csak? – hallottam a lányom, Dóra hangját, ahogy a nappali közepén állt, kezében a borítékkal. A vendégek már elmentek, a lakásban még ott lebegett a friss virágok illata és a torta maradéka az asztalon. A férjem, Laci, némán ült a kanapén, és csak a kezét tördelte.
Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc volt. Az elmúlt hónapok feszültsége, a szervezés, a rengeteg pénz, amit beleöltünk az esküvőbe – mindez most egyetlen mondatban semmivé vált. Dóra arca vörös volt a dühtől.
– Dóra, kérlek… – kezdtem halkan, de félbeszakított.
– Az Andiék szülei százezret adtak! Ti meg… – lengette meg a borítékot. – Ezt most komolyan gondoltátok?
Laci felállt. – Kislányom, mi mindent kifizettünk. A helyszínt, a zenekart, a ruhádat, még a fotóst is. A vőlegényed családja semmit nem vállalt.
Dóra csak legyintett. – Az nem ajándék! Az az esküvő költsége! Mindenki tudja, hogy a szülőknek illik rendes pénzt adni is.
A szívem összeszorult. Hónapok óta spóroltunk, hogy minden tökéletes legyen. Laci túlórázott, én elvállaltam plusz műszakokat a kórházban. Minden este arról beszélgettünk, hogyan tudnánk Dórának álmai napját megadni. És most itt áll előttem, és úgy néz rám, mintha cserbenhagytuk volna.
– Dóra, te tudod egyáltalán, mennyibe került ez az egész? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem érdekel! – vágta rá. – Mindenki azt mondta, hogy a szülőknek illik nagyobb ajándékot adni. Most mindenki erről fog beszélni!
A könnyeim kicsordultak. Laci odalépett hozzám, átölelt. Dóra csak állt ott, dacosan.
Aznap este alig aludtam. Visszhangzott bennem minden szó. Hol rontottuk el? Miért nem látja Dóra azt a rengeteg áldozatot, amit hoztunk érte? Miért csak azt nézi, hogy mennyi pénz volt a borítékban?
Másnap reggel Dóra már nem volt otthon. Csak egy üzenetet hagyott: „Majd jelentkezem.” Napokig nem hívott. A férje, Gábor sem keresett minket. A család többi tagja is hallgatott – mintha mindenki tudná, hogy valami végleg eltört.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Zsuzsa kolléganőm egyszer félrehívott:
– Valami baj van otthon? Olyan levert vagy.
Elmeséltem neki mindent. Ő csak sóhajtott.
– Nálunk is volt ilyen. A fiam felesége megsértődött, mert nem volt elég drága az ajándékuk. Azóta alig beszélünk.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire megváltozott volna a világ? Már csak a pénz számít? Hol marad a hála?
Egy héttel később Dóra végre felhívott.
– Anya… beszélhetünk?
A hangja bizonytalan volt. Megbeszéltük, hogy átjönnek Gáborral vacsorára. Egész nap készültem: főztem Dóra kedvencét, rendet raktam, még virágot is vettem az asztalra.
Amikor megérkeztek, feszültség ült a levegőben. Gábor zavartan mosolygott, Dóra kerülte a tekintetünket.
– Anya… bocsánatot akarok kérni – mondta végül halkan. – Tudom, hogy sokat tettetek értünk… csak… mindenki azt mondta, ciki ilyen kevés pénzt kapni…
Laci felállt.
– Kislányom, nem érdekelnek mások véleményei. Mi mindent megtettünk érted. Ha ez nem elég…
Dóra sírni kezdett.
– Sajnálom… csak annyira féltem attól, hogy mit gondolnak majd rólam…
Átöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a válla.
– Nem az számít, mit mondanak mások – suttogtam –, hanem az, hogy mi szeretjük egymást.
Aznap este hosszú beszélgetésbe merültünk. Elmondtam neki mindent: mennyit dolgoztunk érte, mennyit aggódtunk miatta gyerekkora óta. Ő is mesélt: mennyire nyomasztotta az elvárás, hogy minden tökéletes legyen; hogy megfeleljen mindenkinek.
A vacsora végére úgy éreztem: talán sikerült valamit helyrehozni. De bennem még mindig ott motoszkált a kérdés: vajon tényleg ennyire fontos lett a pénz? Hová tűnt az igazi hála és megbecsülés?
Most itt ülök az üres nappaliban, nézem a fényképeket az esküvőről – és azon gondolkodom: vajon mit tehettünk volna másként? Tényleg csak ennyin múlik egy család boldogsága? Vagy van még remény arra, hogy újra egymásra találjunk?