„Anyám megígérte, hogy a nagymama lakását nekünk adja, de most ő akar beköltözni” – Egy családi ígéret árnyékában

– Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a teásbögrét. Anyám szemei fáradtan csillogtak, mintha már napok óta nem aludt volna.

– Zsófi, muszáj volt elmondanom. Apáddal nem megy tovább. És… én költözöm a nagyi lakásába – mondta halkan, de határozottan.

A szívem összeszorult. Az esküvőm után alig két héttel ültem itt, friss házasként, tele tervekkel, amiket hónapokon át együtt szőttünk Gáborral. Azt hittük, végre lesz egy saját otthonunk, hiszen anyám megígérte: a nagymama zuglói lakása a miénk lesz. Már a bútorokat is kinéztük az IKEA-ban, sőt, Gábor apja felajánlotta, hogy segít kifesteni. Most pedig minden szertefoszlott egyetlen mondattal.

– De hát… ezt megbeszéltük! – tört ki belőlem kétségbeesetten. – Megígérted! Gáborral mindent erre alapoztunk. Most mit mondjak neki?

Anyám lesütötte a szemét. – Tudom, Zsófi. De nem számítottam rá, hogy így alakul az életem. Apád… már évek óta nem vagyunk boldogok. És nekem is jár egy új kezdet.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Új kezdet? És mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Aznap este Gábor csendben hallgatta végig a történteket. Az arca elkomorult, ahogy meséltem. – Tudod, hogy szeretlek – mondta végül –, de most mihez kezdünk? Az albérletet csak ideiglenesnek szántuk. A fizetésünkből nem tudunk saját lakást venni, főleg most, hogy minden ennyire drága lett Budapesten.

Napokig csak bolyongtam a gondolataimban. Anyám elárultnak tűnt, apám pedig teljesen összetört. Egyik este felhívott.

– Kislányom, sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondta megtörten. – Én sem tudom, mi lesz most velünk.

A családunk mindig is összetartó volt. Vasárnaponként együtt ebédeltünk, karácsonykor mindenki nálunk gyűlt össze. Most viszont minden darabokra hullott. A testvérem, András Németországban él már évek óta; ő csak annyit írt messengeren: „Ne haragudj rájuk, Zsófi. Mindenki a maga boldogságát keresi.”

De én nem tudtam nem haragudni. Minden reggel azzal keltem fel: miért pont most? Miért pont velem? Miért nem lehetett még egy kicsit várni? Miért kellett nekem ígérgetni?

Egyik este Gáborral összevesztünk.

– Nem bírom már ezt az egészet! – csattant fel. – Neked fontosabb az anyád érzése, mint a mi közös életünk? Mindig csak őt véded!

– Nem védem! – kiáltottam vissza könnyes szemmel. – Csak próbálom megérteni… De nekem is fáj! Nekem is nehéz!

Aztán csend lett köztünk. Napokig csak egymás mellett éltünk, mintha két idegen lennénk egy idegen lakásban.

Közben anyám egyre többet hívott. Próbált magyarázkodni.

– Zsófi, hidd el, nekem sem könnyű! A barátnőim szerint is jogom van új életet kezdeni. Azt hittem, örülsz majd annak, hogy végre boldog leszek.

De én csak azt éreztem: elveszítettem az otthonomat és az anyámat is egyszerre.

Egyik délután elmentem a nagymama lakásához. Ott álltam a régi lépcsőházban, ahol gyerekkoromban annyiszor játszottam bújócskát Andrással. A postaládán még mindig ott volt a nagyi neve: „Kovács Ilona”. Megsimogattam a régi csengőt. Hirtelen minden emlék rám zúdult: a karácsonyi bejgli illata, a nagyi meséi arról, hogyan éltek itt a háború után.

Most pedig mindez anyám új életének díszlete lesz.

Hazafelé menet találkoztam Marikával, a szomszéd nénivel.

– Jaj, Zsófika! Hallottam mi történt… Nehéz időszak ez mindenkinek. De hidd el: az idő mindent megold – mondta együttérzően.

De én nem hittem benne. Az idő csak elmélyíti a sebeket.

Azóta eltelt három hónap. Anyám beköltözött a nagyi lakásába; apám albérletbe ment Újpestre; Gáborral még mindig próbáljuk összerakni magunkat. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak sodródna az árral.

A családi vasárnapok megszűntek; karácsonykor külön ünnepeltünk. Anyám új barátokat szerzett; apám magányosabb lett; András továbbra is csak üzenetekben él velünk.

Én pedig minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon képes vagyok valaha megbocsátani anyámnak? Vagy örökre ott marad bennem ez a keserűség?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni valakiben, aki egyszer már megszegte az ígéretét?