„Anyám, ne add el a házat!” – Egy magyar nagymama harca a családjáért és az otthonáért

– Anya, ezt nem lehet tovább húzni. A ház túl nagy neked, és… – kezdte Zsófi, a lányom, miközben az ebédlőasztalnál ültem, remegő kézzel kavargatva a kávémat.

A szívem hevesen vert. Az ablakon át láttam a kertet, ahol valaha Zsófi és Balázs, az ikreim, önfeledten játszottak. Most mindketten felnőttek, saját családjuk van. De most úgy éreztem, mintha idegenekkel ülnék egy asztalnál.

– Nem akarok idősek otthonába menni – mondtam halkan, de határozottan. – Ez a ház az életem.

Balázs sóhajtott. – Anya, mi csak jót akarunk neked. Nézd, mennyi mindent kell karbantartani! A tető beázik, a kazán is öreg. És… hát, mi sem tudunk mindennap átjönni segíteni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Markkal, a férjemmel küzdöttünk a gyermekáldásért. Orvosról orvosra jártunk, minden hónapban újabb remények és csalódások. Amikor végre teherbe estem, úgy éreztem, mintha új életet kaptam volna. És amikor kiderült, hogy ikreket várok… Az volt életem legboldogabb napja.

Mark már nincs velem. Hat éve halt meg hirtelen szívrohamban. Azóta egyedül vagyok ebben a nagy házban, de minden sarka hozzá köt. A hálószobában még mindig ott lóg az esküvői fotónk. A kertben Mark ültette a diófát.

Zsófi hangja visszarántott a jelenbe. – Anya, gondolj bele: ha eladjuk a házat, abból vehetünk neked egy szép kis lakást vagy fizethetjük az otthont. És nekünk is könnyebb lenne…

– Nektek? – kérdeztem keserűen. – Ez most rólam szól vagy rólatok?

Csend lett. Balázs zavartan nézett félre. Zsófi idegesen dobolt az asztalon.

– Tudod jól, mennyit dolgozunk – mondta végül Balázs. – Két gyerekem van, Zsófinak is kettő. Nem tudunk minden gondodat megoldani.

– De én nem is kérem! – kiáltottam fel. – Csak azt akarom, hogy maradhassak ott, ahol boldog voltam.

Az unokáim hangja hallatszott be kintről: „Mama! Gyere hintázni!” Egy pillanatra elmosolyodtam. Azt hittem, ha nagymama leszek, minden jobb lesz. Hogy majd újra összetart minket a család öröme. De most úgy érzem, mintha mindenki csak teherként tekintene rám.

Este egyedül ültem a nappaliban. A tévé halkan duruzsolt, de nem figyeltem rá. Mark hangját hallottam a fejemben: „Erzsi, sose add fel!”

Másnap reggel Zsófi visszajött. Leült mellém a kanapéra.

– Anya… Ne haragudj a tegnapiért. Csak aggódunk érted. Tudod… néha félek, hogy egyszer elesel itt egyedül.

– Inkább attól félek, hogy elveszítem mindazt, ami vagyok – suttogtam.

Zsófi megfogta a kezem. – Nem akarunk rosszat neked. De mi lesz veled tíz év múlva?

– Mi lesz velem most? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Aznap este Balázs is felhívott.

– Anya… beszéltem Zsófival. Talán igazad van. Talán túl gyorsan akartuk ezt az egészet… De kérlek, gondold át: ha tényleg baj lenne, szólj! Nem akarunk elveszíteni téged.

Napokig őrlődtem magamban. Néztem a régi fényképeket: Mark mosolya, az ikrek első lépései a kertben… Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak ragaszkodom ahhoz az élethez, amit együtt építettünk?

Egyik délután átjött Zsófiék családostul. Az unokáim rajzoltak nekem egy nagy szívet: „Szeretünk Mama!” Akkor döntöttem el: beszélek velük őszintén.

– Gyerekek – kezdtem vacsora után –, tudom, hogy aggódtok értem. De ez a ház nem csak falakból áll. Ez az emlékeim otthona. Ha eladjuk… mintha Markot is elveszíteném újra.

Zsófi sírva fakadt. – Sajnálom, Anya! Nem akartuk ezt…

Balázs bólintott: – Megpróbálunk többet segíteni. Talán felújítjuk együtt a tetőt…

Aznap este először éreztem reményt hosszú idő után.

De vajon meddig tarthat ez? Vajon tényleg lehet még helyem ebben a családban úgy, ahogy vagyok? Vagy csak idő kérdése, hogy végleg idegenné váljak a saját otthonomban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet őrizni egy családot úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?