Anyám segített az exfeleségemnek, de az új feleségemnek már nem akar – Vajon én vagyok a hibás?

– Miért nem tudsz végre felnőni, Tamás? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelése még most is a fülemben cseng. Ott ültem előtte, harmincnyolc évesen, két házasság romjaival a hátam mögött, és úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

– Anya, csak egy kis segítséget kértem – próbáltam halkan, de már előre tudtam, hogy ebből nem lesz békés beszélgetés. – Amikor Rékával elváltunk, te ott voltál neki. Most meg, hogy Zsófi bajban van, hátat fordítasz nekünk.

Anyám szeme villant. – Réka nem hagyott el téged. Őt te hagytad el. És amikor segítségre volt szüksége, egyedül volt két gyerekkel! Zsófi… – elharapta a mondatot, de pontosan tudtam, mit gondol.

Zsófi a nappaliban ült, hallgatózott. Az új feleségem. Az asszony, akit mindenki hibáztatott a válásomért. Pedig a valóság sokkal bonyolultabb volt. Rékával már évek óta csak egymás mellett éltünk, nem egymással. Zsófi akkor jött az életembe, amikor már minden darabokra hullott bennem.

Most viszont ott tartottunk, hogy elveszítettük az albérletünket. Zsófi elvesztette a munkáját, én meg csak alkalmi melókat találtam. Anyám háza volt az utolsó menedékünk. De ő hajthatatlan maradt.

– Nem költözhettek ide – jelentette ki. – Nem akarok újabb cirkuszt a házban. Réka is csak addig maradt itt, amíg muszáj volt. De ő sosem követelt semmit.

– Mi sem követelünk! – fakadtam ki. – Csak pár hónapra kérjük.

Anyám elfordult. – Nem akarom ezt újra végigcsinálni. És nem akarom látni Zsófit a házamban.

A szavak úgy vágtak belém, mintha pofon csaptak volna. Zsófi csendben sírt a másik szobában. Én pedig ott álltam anyám előtt, és hirtelen minden múltbeli döntésem súlya rám nehezedett.

Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” Akkor még hittem neki. De most úgy tűnt, ez a mondat csak addig igaz, amíg az ember nem hibázik túl nagyot.

Aznap este Zsófival egy parkban ültünk le beszélgetni. A pad hideg volt, a levegő nyirkos.

– Nem akarok miattam veszekedni az anyáddal – suttogta Zsófi.

– Nem miattad van ez – ráztam meg a fejem. – Anyám sosem bocsátotta meg nekem, hogy elváltam Rékától. Szerinte mindent elrontottam.

– És szerinted?

Sokáig hallgattam. A válasz ott motoszkált bennem már hónapok óta.

– Nem tudom – mondtam végül. – Néha azt érzem, hogy igen. Hogy mindent elrontottam.

Zsófi megszorította a kezemet. – Én hiszek benned.

De vajon elég ez? Elég egy ember hite ahhoz, hogy újra felépítsd az életed?

Másnap reggel visszamentem anyámhoz egyedül. Próbáltam higgadtan beszélni vele.

– Anya, kérlek… legalább beszélj Zsófival. Ismerd meg őt igazán.

Anyám csak megrázta a fejét. – Nem akarok újabb csalódást. Réka olyan volt nekem, mintha a lányom lenne. Te pedig… te mindent tönkretettél.

– De anya! Én is szenvedtem! Nem csak Réka!

– Akkor miért nem gondoltál erre előbb? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni.

A következő hetekben próbáltunk boldogulni Zsófival: ismerősöknél aludtunk, alkalmi munkákból éltünk. Néha találkoztam Rékával is, amikor a gyerekeket vittem hozzájuk hétvégére. Ő mindig kedves volt velem, de láttam rajta: már nem vagyok része az életének.

Egy este Zsófi sírva fakadt: – Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot! Miért utál engem mindenki?

Átöleltem, de magamban én is ezt kérdeztem: miért lett minden ilyen nehéz?

Végül egy régi barátom segített: felajánlott egy kis lakást olcsón. Nem volt tökéletes, de legalább volt hol aludnunk.

Anyámmal hónapokig nem beszéltem. Karácsonykor azonban meghívott magához – csak engem. Zsófit nem akarta látni.

A vacsora alatt csendben ültem, miközben anyám és Réka nevetgéltek a gyerekekkel. Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló a saját családomban.

Vacsora után anyám odajött hozzám:

– Tamás… én csak azt akartam, hogy boldog legyél. De nem tudom elfogadni ezt az új életet.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten.

Anyám vállat vont: – Ezt neked kell eldöntened.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért? Vagy csak túl nagyok az elvárások egymással szemben? Lehet még esélyem arra, hogy egyszer újra család lehetek?

„Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen helyzetben? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?”