Anyám titka: Egy fűtésszámla mögött rejtőző múlt

– Anikó, kérlek, ne haragudj, hogy ilyesmivel zavarlak, de… – Anyám hangja remegett a telefonban, ahogy az ablakon át néztem a lassan sötétedő augusztusi eget. – Tudnál segíteni egy kicsit a fűtésszámlában idén télen? Tudod, mennyire megemelték az árakat.

A szívem összeszorult. Mióta apu meghalt, anyu egyedül élt a kis házban Kiskunhalason. A nővérem, Zsuzsa, Budapesten lakott, én pedig Szegeden. Mindig is én voltam az, aki gyakrabban hívta, aki aggódott érte, de most valahogy más volt a hangja. Mintha valamit titkolna.

– Persze, anyu – mondtam gyorsan. – Majd megbeszélem Gáborral, és utalunk neked valamennyit. Zsuzsának is szóltál?

– Igen, beszéltem vele is – felelte halkan. – Azt mondta, ő is segít majd.

Letettem a telefont, de nem hagyott nyugodni a gondolat: miért most kér pénzt? Mindig is büszke volt rá, hogy egyedül boldogul. Gábor csak legyintett: „Biztos csak aggódik a tél miatt.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben.

Szeptember végén Zsuzsa felhívott.

– Te is adtál anyunak pénzt? – kérdezte gyanakvóan.

– Igen. Te?

– Persze. De képzeld, múlt héten elmentem hozzá, és semmi nem változott a házban. Hideg volt, mint mindig. Megkérdeztem, miért nem fűt többet, ha már segítünk neki. Csak annyit mondott: „Majd októbertől.”

A gyanú egyre nőtt bennem. Október közepén úgy döntöttem, váratlanul meglátogatom anyut. Gábor nem ért rá, így egyedül indultam útnak. Amikor beléptem a házba, meglepett a rendetlenség és az idegen illat.

– Anikó! – Anyu meglepődött, de örült nekem. – Miért nem szóltál előre?

– Gondoltam, megleplek – mosolyogtam erőltetetten. – Hogy vagy?

– Jól vagyok… csak kicsit fáradt.

Leültem a konyhában. A radiátor hideg volt. Körbenéztem: az asztalon egy férfi sapkája hevert.

– Kié ez? – kérdeztem óvatosan.

Anyu arca elvörösödött.

– Egy barátomé…

– Milyen barátodé? – kérdeztem döbbenten.

Hosszú csend következett. Végül anyu sóhajtott.

– Anikó… van valaki az életemben. Már több mint fél éve találkozgatunk. Lászlónak hívják. Özvegy ő is… és néha itt alszik.

Leforrázva ültem ott. Nem tudtam megszólalni.

– És… neki adtad a pénzt? – suttogtam végül.

Anyu bólintott.

– Lászlónak nagyobb gondjai vannak, mint nekem. Az unokája beteg lett, gyógyszerekre kellett a pénz… Én meg segíteni akartam neki. Tudom, hogy hazudtam nektek… de féltem elmondani az igazat.

A düh és csalódottság keveredett bennem. Hogy tehette ezt velünk? Miért nem bízott bennünk?

Hazafelé vezetve sírtam. Zsuzsát felhívtam útközben.

– Anyu átvert minket – mondtam remegő hangon. – Nem magára kellett a pénz… hanem egy férfinak.

Zsuzsa először hallgatott, aztán kitört belőle:

– Hogy lehet ilyen önző? Mi mindent megtettünk érte! És ő hazudott nekünk!

Napokig nem beszéltem anyuval. Gábor próbált nyugtatni: „Talán csak magányos volt.” De én nem tudtam megbocsátani neki.

Egy hét múlva anyu hívott.

– Anikó… kérlek, hallgass meg! Nem akartalak megbántani titeket. Csak… annyira féltem egyedül lenni. Lászlóval boldog vagyok, de szégyelltem magam miattatok.

A hangja megtört volt. Akkor értettem meg igazán: anyám nem csak pénzt kért tőlünk – szeretetet és elfogadást is remélt.

Karácsony előtt végül elmentünk hozzá Zsuzsával együtt. László is ott volt. Zavartan mosolygott ránk.

– Sajnálom, hogy így alakult – mondta csendesen anyu. – De szeretném, ha megismernétek őt.

Nehéz volt elfogadni az új helyzetet. De ahogy néztem anyut László mellett nevetni, rájöttem: talán nekünk is változnunk kell.

Most már tudom: néha a legfájdalmasabb igazságok vezetnek el oda, ahol végre őszintén szerethetjük egymást.

Vajon képesek vagyunk megbocsátani annak, aki hazudott nekünk – ha közben csak boldog akart lenni? Ti mit tennétek a helyemben?