Anyám titka: Egy fűtésszámla mögött rejtőző múlt
– Anikó, kérlek, ne haragudj, hogy ilyesmivel zavarlak, de… – Anyám hangja remegett a telefonban, ahogy az ablakon át néztem a lassan sötétedő augusztusi eget. – Tudnál segíteni egy kicsit a fűtésszámlában idén télen? Tudod, mennyire megemelték az árakat.
A szívem összeszorult. Mióta apu meghalt, anyu egyedül élt a kis házban Kiskunhalason. A nővérem, Zsuzsa, Budapesten lakott, én pedig Szegeden. Mindig is én voltam az, aki gyakrabban hívta, aki aggódott érte, de most valahogy más volt a hangja. Mintha valamit titkolna.
– Persze, anyu – mondtam gyorsan. – Majd megbeszélem Gáborral, és utalunk neked valamennyit. Zsuzsának is szóltál?
– Igen, beszéltem vele is – felelte halkan. – Azt mondta, ő is segít majd.
Letettem a telefont, de nem hagyott nyugodni a gondolat: miért most kér pénzt? Mindig is büszke volt rá, hogy egyedül boldogul. Gábor csak legyintett: „Biztos csak aggódik a tél miatt.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben.
Szeptember végén Zsuzsa felhívott.
– Te is adtál anyunak pénzt? – kérdezte gyanakvóan.
– Igen. Te?
– Persze. De képzeld, múlt héten elmentem hozzá, és semmi nem változott a házban. Hideg volt, mint mindig. Megkérdeztem, miért nem fűt többet, ha már segítünk neki. Csak annyit mondott: „Majd októbertől.”
A gyanú egyre nőtt bennem. Október közepén úgy döntöttem, váratlanul meglátogatom anyut. Gábor nem ért rá, így egyedül indultam útnak. Amikor beléptem a házba, meglepett a rendetlenség és az idegen illat.
– Anikó! – Anyu meglepődött, de örült nekem. – Miért nem szóltál előre?
– Gondoltam, megleplek – mosolyogtam erőltetetten. – Hogy vagy?
– Jól vagyok… csak kicsit fáradt.
Leültem a konyhában. A radiátor hideg volt. Körbenéztem: az asztalon egy férfi sapkája hevert.
– Kié ez? – kérdeztem óvatosan.
Anyu arca elvörösödött.
– Egy barátomé…
– Milyen barátodé? – kérdeztem döbbenten.
Hosszú csend következett. Végül anyu sóhajtott.
– Anikó… van valaki az életemben. Már több mint fél éve találkozgatunk. Lászlónak hívják. Özvegy ő is… és néha itt alszik.
Leforrázva ültem ott. Nem tudtam megszólalni.
– És… neki adtad a pénzt? – suttogtam végül.
Anyu bólintott.
– Lászlónak nagyobb gondjai vannak, mint nekem. Az unokája beteg lett, gyógyszerekre kellett a pénz… Én meg segíteni akartam neki. Tudom, hogy hazudtam nektek… de féltem elmondani az igazat.
A düh és csalódottság keveredett bennem. Hogy tehette ezt velünk? Miért nem bízott bennünk?
Hazafelé vezetve sírtam. Zsuzsát felhívtam útközben.
– Anyu átvert minket – mondtam remegő hangon. – Nem magára kellett a pénz… hanem egy férfinak.
Zsuzsa először hallgatott, aztán kitört belőle:
– Hogy lehet ilyen önző? Mi mindent megtettünk érte! És ő hazudott nekünk!
Napokig nem beszéltem anyuval. Gábor próbált nyugtatni: „Talán csak magányos volt.” De én nem tudtam megbocsátani neki.
Egy hét múlva anyu hívott.
– Anikó… kérlek, hallgass meg! Nem akartalak megbántani titeket. Csak… annyira féltem egyedül lenni. Lászlóval boldog vagyok, de szégyelltem magam miattatok.
A hangja megtört volt. Akkor értettem meg igazán: anyám nem csak pénzt kért tőlünk – szeretetet és elfogadást is remélt.
Karácsony előtt végül elmentünk hozzá Zsuzsával együtt. László is ott volt. Zavartan mosolygott ránk.
– Sajnálom, hogy így alakult – mondta csendesen anyu. – De szeretném, ha megismernétek őt.
Nehéz volt elfogadni az új helyzetet. De ahogy néztem anyut László mellett nevetni, rájöttem: talán nekünk is változnunk kell.
Most már tudom: néha a legfájdalmasabb igazságok vezetnek el oda, ahol végre őszintén szerethetjük egymást.
Vajon képesek vagyunk megbocsátani annak, aki hazudott nekünk – ha közben csak boldog akart lenni? Ti mit tennétek a helyemben?