Anyám új élete: Egy esküvő, ami mindent megváltoztatott

– Nem értem, miért nem hív vissza! – csattantam fel a konyhában, miközben a telefonomat bámultam. A gyerekeim, Zsófi és Marci, csendben ültek az asztalnál, a reggeli kakaójukat kavargatták. Az egész lakást átjárta a feszültség, amit már hetek óta nem tudtam letenni.

Anyám, Katalin, mindig is különc volt. Sosem szeretett dolgozni, de valahogy mindig volt pénze. Gyerekkoromban is inkább a barátnőivel kávézott a belvárosban, mintsem hogy velem játszott volna a játszótéren. Apám korán meghalt, és onnantól kezdve minden csak róla szólt. Mégis, valahogy mindig sajnáltam őt. Talán mert láttam rajta, hogy sosem találja a helyét ebben a világban.

Aztán tavaly minden megváltozott. Egyik nap felhívott, hogy bemutatna valakit. – János egy igazi úriember – mondta izgatottan. – Saját cége van, és olyan világot mutatott meg nekem, amiről álmodni sem mertem! – A hangja csilingelt, mint egy szerelmes kamaszlányé.

Először örültem neki. Végre boldognak tűnt. De aztán egyre kevesebbet hívott. A találkozók elmaradtak. Az unokáit is csak futólag említette. – Most nagyon elfoglalt vagyok, drágám – mondta mindig. – Majd jövő héten!

Aztán jött az esküvő híre. Egy szűk körű ceremónia volt egy budai villában. Engem csak utólag értesített. – Ne haragudj, de nem akartam nagy felhajtást – magyarázta telefonon. – János nem szereti a zajos családi eseményeket.

Azóta mintha eltűnt volna az életünkből. Próbáltam hívni, üzenetet hagyni, de semmi válasz. Zsófi minden este megkérdezi: – Mama mikor jön át játszani? Marci rajzolt neki egy képet is, amit sosem tudtunk átadni.

Egyik este végül elhatároztam magam. Felhívtam Jánost. Egy asszisztens vette fel a telefont.
– Katalin asszony most nem elérhető – mondta udvariasan.
– De én a lánya vagyok! – próbáltam magyarázni.
– Sajnálom, de Katalin asszony most pihen.

Letettem a telefont, és úgy éreztem, mintha valaki kiszívta volna belőlem az összes erőt. Anyám sosem volt igazán jelen az életemben, de most végleg elveszítettem.

A barátnőim szerint örülnöm kellene neki. – Legalább boldog! – mondják. De én csak azt érzem, hogy valami végleg eltört bennem.

Egy nap váratlanul kaptam egy levelet tőle. Nem kézzel írta, hanem géppel nyomtatva küldte el.
„Kedves Emese! Kérlek, ne haragudj rám. Új életet kezdtem Jánossal, és most minden energiámat erre szeretném fordítani. Remélem, egyszer megérted. Szeretettel: Anyád.”

A levél hideg volt és távolságtartó. Mintha nem is ő írta volna. Próbáltam visszaírni neki, de nem jött válasz.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó lány? Miért nem voltak elég jók az unokái?

Egyik este Zsófi odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, Mama már nem szeret minket?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

A családomban mindenki máshogy reagált. A bátyám, Gábor szerint anyám mindig is önző volt.
– Ne várj tőle semmit! – mondta keserűen.
A nagynéném szerint viszont biztos János áll a háttérben.
– Biztosan ő manipulálja! – suttogta összeesküvés-elméleteket gyártva.

Én viszont csak ülök esténként a sötétben, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet új életet kezdeni úgy, hogy mindent magad mögött hagysz? Vajon anyám boldogabb most nélkülem és az unokáival?

Néha elképzelem, ahogy egy fényűző villában ül egy üveg pezsgővel a kezében, körülötte idegen emberek nevetnek, de ő mégis magányosnak érzi magát.

Máskor megpróbálom elengedni őt. Hiszen mindig is más volt. Talán most végre megtalálta azt a világot, amiben jól érzi magát.

De akkor miért fáj ennyire?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki önként fordít hátat a családjának? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?