„Anyám vagyok, nem az ellenséged” – Egy anya vallomása a lánya elvesztéséről
– Anikó, kérlek, legalább vedd fel a telefont! – suttogtam a mobilom fölött, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a harmadik teámat kavargattam aznap este. A lakás üres volt, csak a régi falióra kattogása töltötte be a csendet. A lányom már három napja nem jelentkezett. Nem tudtam, hogy haragszik-e, vagy csak elfoglalt. De én minden percben rá gondoltam.
Azt mondják, hogy egy anya sosem tudja elengedni a gyerekét. Én biztosan nem tudom. Anikó az életem értelme volt, mióta a férjem, Gábor elhagyott minket. Akkor Anikó csak hat éves volt. Emlékszem, ahogy az ablakban állt, és várta, hogy apja visszajöjjön. De ő sosem jött vissza. Nekem kellett mindent megadni neki – szeretetet, biztonságot, jövőt.
– Anyu, kérlek, ne hívogass ennyit! – mondta múlt héten türelmetlenül a telefonba. – Felnőtt vagyok már. Nem kell minden nap beszélnünk.
A szívem összeszorult. Hogy lehetne egy anya túl sok a saját gyerekének? Hiszen csak aggódom érte! Tudom, hogy sokat dolgozik a könyvelőirodában, és mostanában új barátja is van, de én csak segíteni akarok.
Egyik este váratlanul beállított hozzám. Az arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák. Leült velem szemben.
– Anya, beszélnünk kell – kezdte halkan.
– Mi történt, kicsim? Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
– Nem… csak… – sóhajtott. – Úgy érzem, megfojtasz a szereteteddel. Mindenbe beleszólsz. Megmondod, mit főzzek, hogyan öltözzek, mikor menjek orvoshoz… Néha úgy érzem, nem is élhetem a saját életemet.
Mintha arcul csaptak volna. A szavak visszhangoztak bennem: „megfojtasz”, „mindenbe beleszólsz”.
– Csak jót akarok neked! – védekeztem kétségbeesetten. – Nem akarom, hogy hibázz! Tudod, mennyi mindenen mentünk keresztül ketten…
– De ez már az én életem! – vágott közbe Anikó. – Felnőtt vagyok. Szeretlek, de szükségem van térre.
Aznap este órákig sírtam. Próbáltam visszaemlékezni: hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túlzottan féltem attól, hogy elveszítem őt is?
Másnap reggel felhívtam a régi barátnőmet, Marikát.
– Krisi, ne vedd magadra – mondta együttérzően. – Az én fiam is ilyen lett. Ez a mai fiatalok baja: önállóak akarnak lenni mindenáron.
De én nem tudtam megnyugodni. Egész nap azon gondolkodtam, hogyan lehetnék jobb anya. Talán tényleg túl sokat aggódom? Talán tényleg rátelepedek Anikóra?
A következő héten próbáltam visszafogni magam. Nem hívtam minden nap. Nem szóltam bele semmibe. De ettől csak még magányosabb lettem. A lakás üresnek tűnt nélküle. Minden tárgy rá emlékeztetett: a régi plüssmackója az ágyon, a rajzai a hűtőn.
Egy este aztán váratlanul csöngettek. Anikó állt az ajtóban.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
– Persze! Gyere csak! – örültem meg nagyon.
Leültünk a kanapéra. Sokáig hallgattunk.
– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta végül Anikó. – Csak… néha úgy érzem, hogy nem tudok megfelelni neked. Hogy mindig többet vársz tőlem.
– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondtam könnyes szemmel.
– Akkor engedd meg, hogy a saját utamat járjam – kérte csendesen.
Nehéz volt kimondani: – Megpróbálom.
Azóta próbálok kevesebbet aggódni és többet bízni benne. De minden nap harc magammal: ne írjak rá? Ne kérdezzek rá, evett-e rendesen? Ne szóljak bele abba sem, ha szerintem rossz döntést hoz?
Néha úgy érzem, mintha kettészakadnék: egyik felem még mindig az a védelmező anya, aki mindentől óvná őt; másik felem pedig tudja, hogy el kell engednem ahhoz, hogy boldog legyen.
De vajon lehet-e valaha is „elég jó” anya lenni? Vagy örökké hibázunk valahol? Ti mit gondoltok: hol van az egészséges határ egy anya szeretete és a túlzott aggódás között?