Anyósom árnyékában: Egy család harca a túlzott segítséggel

– Már megint itt vagy, Irén néni? – szinte kicsúszott a számon, ahogy beléptem a konyhába. Ott állt, kezében a fakanállal, és épp a vasárnapi húslevest kavargatta. A pulton frissen hámozott krumpli, a hűtőben előkészítve a rántott hús. A lakásban terjengő illatokból már tudtam: ma sem lesz beleszólásom abba, mit eszünk.

– Drágám, hát gondoltam, segítek egy kicsit! – mosolygott rám Irén néni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Tudom, mennyire elfoglalt vagy mostanában.

Azt akartam mondani: „Nem kértem!”, de csak egy fáradt mosolyra futotta. Gábor épp akkor lépett be mögöttem.

– Anyu, nem kellett volna… – kezdte halkan, de anyja már csattant is:

– Ugyan már! Egy család vagyunk! Az én időmben mindenki segített mindenkinek. Nem is értem ezt a mai világot.

Aztán rám nézett, mintha csak azt várná, hogy hálásan átölelem. Ehelyett inkább kimentem a nappaliba, ahol a gyerekek – Lili és Marci – épp a tableten játszottak. Irén néni szerint túl sokat vannak képernyő előtt. Szerinte bezzeg az ő idejében egész nap az udvaron futkároztak.

Az egész hétvégém így telik: Irén néni jön-megy, főz, mosogat, közben pedig mindenbe beleszól. Ha Lili nem eszi meg a levest, rám néz: „Biztos nem elég szigorú vele az anyja.” Ha Marci elesik a játszótéren: „Régen több időt töltöttünk velük a szabadban.”

Gábor próbál közvetíteni. Este, amikor végre kettesben vagyunk, halkan kérdezi:

– Tényleg ennyire zavar anyu? Hisz csak segíteni akar.

– Nem érted? – fakadok ki. – Ez már nem segítség! Ez… ez megszállottság! Nincs egy perc nyugtom. Mindenbe beleszól. Még azt is megmondja, milyen mosóport vegyek!

Gábor csak sóhajt. Tudom, hogy szereti az anyját. De én is szeretném végre a saját életemet élni.

Másnap reggel Irén néni már ott ül a nappaliban, amikor felkelek. A gyerekeknek kakaót készít, közben pedig arról beszél nekik, hogy régen mennyivel jobb volt minden. Én próbálok csendben maradni, de amikor meghallom:

– Az anyukátok biztos elfáradt tegnap este… – valami bennem eltörik.

– Irén néni! – mondom határozottan. – Köszönjük a segítséget, de szeretném én intézni a reggeleket.

Megdermed. Gábor is ott áll az ajtóban. Feszültség vibrál a levegőben.

– Csak jót akartam… – mondja halkan Irén néni.

– Tudom – felelem –, de nekünk is kell egy kis tér. Szeretném én eldönteni, mikor mit főzök, hogyan nevelem a gyerekeimet.

Csend. Gábor zavartan néz rám, majd az anyjára.

– Anyu… talán tényleg hagyhatnál egy kis teret nekünk – mondja végül halkan.

Irén néni feláll. Látom rajta a sértettséget.

– Hát jó – mondja –, ha nem kellek, nem jövök többet.

A gyerekek értetlenül néznek ránk. Én pedig bűntudatot érzek – de ugyanakkor megkönnyebbülést is.

Aznap este Gábor csendesebb a szokásosnál.

– Szerinted túl messzire mentünk? – kérdezi végül.

– Nem tudom – sóhajtok. – De muszáj volt valamit tenni. Már nem éreztem magam otthon ebben a lakásban.

Pár napig csend van. Aztán Irén néni felhívja Gábort. Nem velem akar beszélni. Hallom, ahogy Gábor magyarázkodik:

– Anyu, nem haragszunk rád… csak… hadd próbáljuk meg egyedül is…

A következő hétvégén Irén néni nem jön át. A lakás csendesebb, de valahogy üresebb is. Hiányzik a nevetése – de nem hiányzik az állandó kritika.

Egy este Lili odabújik hozzám:

– Anya, miért nem jön mostanában nagyi?

Nem tudok mit mondani. Csak annyit suttogok:

– Néha mindenkinek kell egy kis szünet.

De vajon jól döntöttem? Tényleg jobb így? Vagy csak önző voltam? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nemet mondunk neki? Ti mit tennétek a helyemben?